Sokan kedvelik a hatvanas évek autógyártását, azt a korszakot, amikor gömbölyű formájú karosszériát szabtak az autóknak a formatervezők, s nem fukarkodtak a krómozással sem. Ebben az érában, egészen pontosan 1960-ban küldte a rivaldafénybe Enzo Ferrari az első nagy sorozatban gyártott négyüléses túramodelljét, a pompázatos 250 GT 2+2 modellt, orrában a tervezőzseni, Gioacchino Colombo V12-es 3,0 literes erőforrásával. 1964-et írunk, amikor kijött a 330 GT 2+2, hasonlóan ínycsiklandozó Pininfarina ruhában (kezdetben négy, majd kettő körfényszóróval), s az évtized utolsó négyüléses Ferrarija pedig e két különlegesség szellemi követője és egyben főszereplőnk, az 1967-es Párizsi Autószalonon leleplezett 365 GT 2+2.
Pininfarina megtartotta az elődöknél már bevált stílust, azaz a hosszú, kecses orr- és farrészt (úgy, hogy mindkettőt kissé megnyújtotta, így 130 mm-rel hosszabb lett az autó), s a közéjük beékelt, lejtősen ívelő hátsó szélvédővel, nagyméretű oldalsó üvegekkel megbolondított tetőkupolát. Az orr olyan lett, mint az 1964-es 500 Superfastnál vagy a szintén 1964-es, gyűjtői ritkaságnak számító 275 GTB-nél, és olyan, mint a brit konkurens Jaguar E-Typenál: ovális hűtőmaszk egészen mélyen, a lökhárító vonalában, körülötte egy-egy ovális fészekbe tett kerek fényszóróval.
Persze a fenekének is új formaterv dukált, s a csíklámpából oldalanként három körlámpa lett. Pininfarina nemcsak a formatervet adta, az ő műhelyében készült el a készre szerelt karosszéria, a Ferrari saját gyártócsarnokában már csak a hajtásláncot és a futóművet tették alá. Kezdetben a 330 GT második szériájánál is használt, tíz aprólyukas alufelnivel kínálták, majd jött a klasszikus ötágú, ami 1969-es tesztautónkat is díszíti. A kerékváltással egy időben tűntek el a plexi burák a fényszórók elöl, ezzel karakteresebbé is vált az autó. A motor továbbra is Colombo 60 fokos hengerszögű V12-ese, de nem a 250-esnél használt háromliteres, és nem is a 330 GT négyliterese. Utóbbihoz áll közelebb, furatát 77-ről 81 mm-re növelték (a lökettérfogat 4390 cm3-re nőtt), a három Weber 40 DCZ/6 helyett szintén három Weber 40 DFI/5 adagolja az üzemanyagot, a teljesítmény 300-ról 320 lóerőre nőtt.
Több technikai csemegét is hozott a modellváltás. A Koni segítségével kifejlesztett hátsó felfüggesztés - először a Ferrari GT-k között - teljesen független rendszerű lett, s megspékelték szintszabályzós hidropenumatikus rugózással. Vagyis, ha hátra beült valaki, és telepakolták a hatalmas csomagtartót, akkor sem süllyedt le az autó feneke, a sofőr pedig úgy vezethetett a kacskaringós szerpentinen, mintha egyedül lenne az autóban. Ez volt az első nagy sorozatban gyártott Ferrari, amelyet szériában (hidraulikus) kormányszervóval gyártottak, s az amerikai piacon a klímaberendezés is az alapfelszerelés része volt.
Főszereplőnket 1969 januárjában helyezték forgalomba, azaz 68-as gyártású. Remek állapotnak örvend, egyszer már restaurálták, de mostani német tulajdonosa szerint a motorra, a futóműre, az utastérre és néhány helyen a karosszériára ráfér a felújítás, ezért elhozatta a Bata Classic solti műhelyébe. Akkor sikerült vele megismerkednünk, amikor a szétszerelést még nem kezdték el, így közúti próbát is tehettünk vele. Tekintélyt parancsoló a megjelenése, bár hosszú fenekének köszönhetően talán kevésbé arányos, mint a már említett 250 vagy 330 GT. Majdnem 5 méterre nyúlik (4974 mm), magassága a mai kupék között viszonylag nagynak számít (1345 mm), de a közelében állva mégis azt érezzük, hogy eltörpül mellettünk.
Nincs keret nélküli ajtó, van viszont bizsergetően finom ajtózáródás és dísztárgynak sem utolsó ovális, előrefelé kibillenő nyelvű kilincs, no és a Pininfarina logó is ott díszeleg az első sárvédők szélén. Nem ül nagyon mélyre az ember, az ülésbeállítást meg kell szokni: ahogy felhúzzuk a kart, erős rugó lökne előre, ki kell magunkat támasztani, hogy hátra tudjuk tolni a fejtámasz nélküli, a kor divatjának megfelelően oldaltartással nem kényeztető bőrfotelt. A patinás fakormány jó helyen van, nem bánjuk, hogy nincs magasságállítás.
Veglia Borletti műszerarzenálon legeltetheti a szemét a sofőr: a legfontosabbak közvetlenül előtte (300 km/óráig skálázott kilométeróra, 6600/perc után pirosba hajló fordulatszámmérő, olaj- és vízhőmérő, olajnyomásmérő), a kevésbé lényegesek (benzinszintjelző, ampermérő és időóra) a középkonzol felső harmadában csücsülnek. A hűtés-fűtés tolattyúi, a középre tett billenőkapcsoló-sor és a három bajuszkapcsoló is logikus rendben sorakozik, az egyetlen kényelmetlen, megszokást igénylő alkatrész a kardánalagút baloldalának tövénél, a gázpedált taposó láb mellett ágaskodó kézifékkar. Hátul sem rossz a helyzet, a középen puha könyöklőpárnával kettéosztott fotelben jól érezhették magukat a playboyok hosszú combú ciklonjai is.
Az étkezőasztalnak is beillő, hatalmas csomagtérfedél alatt óriási alapterületű, lapos és széles raktér rejtőzik, két golfzsák, egy nagyobb bőrönd és néhány női táska gond nélkül befér a szépen kárpitozott térbe. Bármerre nézünk az utastérben, nem találunk egy oda nem illő megoldást, ráadásul az olaszos elegancia nem párosul slendrián kivitelezéssel. A kasztnimustra végeztével nagy pillanat következik: végre beindítjuk az orrban trónoló, látványnak sem utolsó 12 hengeres szívómotort. Még nem hallottam Colombo V12 zenét élőben, érdemes volt rá várni. Ahogy a mély hörgő bugyborékolás gázadásra hirtelen átvált visításba, az ahhoz hasonló zenei élmény, mint amikor a zongorista, a bőgős és a dobos izgalmas játékába bekapcsolódik a szaxofonos a szólóval. Nehéz megállni, hogy egy helyben állva ne nyomjunk gázt néhányszor.
Kőkemény a kuplung, a pedált a tűzfal irányába és nem lefelé nyomja az ember. Zseniális az ötfokozatú kéziváltó, valószínűleg nem véletlen, hogy egykor mindössze hat darabot készítettek automataváltóval, azokat is az amerikai piacra. Nagyon kicsit mozdul a rövidke váltókar, precízen kattannak a fokozatok egymás után, érezni, hogy nincs se bovden, se rudazat, hanem közvetlenül a váltóházban dolgozunk. És a rugózás sem rossz, a ballonos gumikon olyan finoman gurulunk át a kátyúkon és útbordákon, mintha nem is egy 45. évében lévő, vérbő sportmodell lenne a fenekünk alatt. A 320 lóerő és az 1480 kg száraz tömeg együtt elképesztő menettulajdonságokat eredményez (például 245 km/órás végsebességet), és ha a körülmények megengednék, bizonyára autóznánk vele egy nagyot. Most csak egy rövidebb próbakörre futja, ám az is meggyőz: Enzo Ferrari és csapata nehezen felülmúlható csodát alkottak a hatvanas évek végén.
Műszaki adatok
Motor: 12 hengeres, V-elrendezésű, 60 fokos hengerszögű, folyadékhűtéses, hengerenként kétszelepes, SOHC benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Három darab Weber DFI/5 karburátor. Hengerűrtartalom: 4390 cm3. Teljesítmény: 320 LE, 6600/perc fordulaton. Végsebesség: 245 km/óra.