Egy bérház aljában ácsorgok néhány tucat autós újságíróval vállvetve Barcelona belvárosában, előttünk egy letakart autóformájú tárgy. Annyit tudunk, hogy a lepel alatt minden idők legnépszerűbb roadsterének negyedik generációja lapul, amelyet a világ három pontján egyszerre mutatnak be. Természetesen a legnagyobb felvevőpiacnak számító Amerikában rendezték a legnagyobb felhajtást, ott még a Duran Durant is megvették a kaliforniai bulira, bár az erről készült felvételt utólag megnézve, valószínűleg mi jártunk jobban az ügyes kezű német DJ-nkkel. Már csak azért is, mert a japán leleplezés körülményeiről nem találtam semmit, de valamiért azt gondolom, hogy ott már zene sem volt. Valójában a körítés ezúttal teljesen lényegtelen, mert az új MX-5 még egy twerkelő Miley Cyrus elől is elvitte volna a show-t, de még mielőtt nagyon belemennék a részletekbe, ismerjük meg a felmenőket, megérdemlik a figyelmet.
Könnyen kezelhető, takarékos autók, sok extrával, fantáziátlan dizájnnal, kevés vezetési élménnyel - nem sok izgalmat nyújtottak a nyolcvanas évek Mazda 323-asai és 626-osai, de nem is arra vágytak a vevőik, hanem gond nélkül megtett kilométerek százezreire. A ’89-es Chicagói Autószalonon éppen ezért sokkolta a közönséget, amikor egy derékig érő, dögös sportkocsit láttak meg a Mazda standján. Tanulmányautó - gondolták sokan, de nemsokára kiderült, az MX-5-öst tényleg gyártani fogják.
Az első évre szerény 5000 darab előállítását tervezték (3000 Amerikának, 500 Európának, a maradék 1500 pedig a világ többi részének), de az első tesztelők figyelmezettek: ennyi kevés lesz belőle, mert olcsó és piszok jó. Nem is győzte a gyár kapacitással a vásárlók rohamát, a kereskedők közelharcot vívtak az első példányokért, és felvirágzott a szürkeimport. 1990 végéig világszerte 140 ezret adtak el belőle, amire népautóknál szokott lenni példa, nem rétegmodelleknél. Idővel az MX-5 begyűjtötte a világ legnépszerűbb kétüléses sportautója címet, és máig bő 940 ezer példányt adtak el belőle.
A siker több összetevőből állt össze, amelyek legfontosabbika maga a koncepció. Ezt 1979-ben Bob Hall amerikai autós újságíró skiccelte le egy papírfecnire, miközben Jamamoto Kenicsivel, a Mazda fejlesztési vezetőjével készített interjút. Egy idő után Jamamoto szan visszakérdezett: Mr. Hall, mit gondol, milyen autót kéne gyártanunk? Az amerikai nem sokat gondolkodott, és egy pehelysúlyú, klasszikus hátsókerekes sportkocsi megépítésére biztatta Jamamotót. Elsőre furcsa lehetett az ötlete, hiszen épp akkor áldozott le a kompakt angol roadsterek (MGB, Triumph Spitfire stb.) korszaka, és az amerikai pánik után az egész világ a borulásnál utasaikat lefejező kocsiktól rettegett - hirtelen beköszöntött az epreskosár-fazonú, bukócsöves kabriók és a kivehető tetejű targák ideje.
De csodák csodájára ráharaptak az ötletre a Mazdánál, igaz, a vázlatból csak tíz évvel később lett autó, miután több lehetőséget végigzongoráztak. Két központban párhuzamosan zajlott a fejlesztés, Hirosimában az orrmotor, elsőkerék-hajtás vagy a középmotor, hátsókerék-hajtás elrendezésben gondolkodtak, míg a kaliforniai Irvine tervezői a klasszikus orrmotor, hátsókerék-hajtásnál maradtak - és végül ez a koncepció lett a befutó. Az első, működő prototípusok 1986-ra épültek meg, és végül nem döntöttek a drágább Mazdáknak szánt, mára zsákutcának bizonyult Wankel-motor mellett.
Helyette a 323-as 1,6-os négyhengeresére esett a választás, amelyből két vezérműtengellyel és hengerenként négy szeleppel 115 lóerőt sikerült kipréselni, ami igen tisztességes értéknek számított akkoriban. A jelentősen átalakított, hosszában beépített motorhoz a 929-esből ismerős kézi váltó kapcsolódott, de alig lehetett ráismerni: csontosan, mindössze pár centis utakon mozgott a rövid kar. Elöl-hátul független felfüggesztést tettek a pehelykönnyű, kezdetben alig több mint 950 kilós roadster alá, amely sokkal ügyesebben mozgott a merevhidas angol példaképeinél, kiegyensúlyozott volt, ráadásul négytárcsás fékrendszerével és szervokormányával vezetni is könnyebben lehetett.
Az MX-5 leginkább meghatározó vonása a közvetlenség, amelyet már a tervezés korai fázisától kezdve a Jinba Ittai kifejezéssel (ló és lovas közötti kapcsolat) írt körül a gyártó. Ehhez ez élénk reakciók mellett sajátos módon a beltér intim szűkössége is hozzájárul, a sofőr tényleg úgy érezheti, mintha rá szabták volna az alig négyméteres sportszert. Feltéve persze, hogy elfér benne, mert a közepesnél nagyobb növésűeknek olyan érzés útra kelni vele, mint egy két számmal kisebb cipőben - bár bizonyos keretek között segít a problémán egy kisebb sportkormány beépítése. Idővel 1,8-as motorral (131 lóerő) és önzáró differenciálművel is meg lehetett venni, ez a farolások és erőcsúsztatások mesterévé tette.
A hallatlan sikernek csak az egyik összetevője volt a vezetési élmény, ami bebizonyította, hogy nem kell mindig sok lóerő és bonyolult technika az üdvösséghez. Abban, hogy az MX-5 a premier után is hosszú éveken keresztül megőrizte népszerűségét, olcsósága mellett a megbízhatóságnak is fontos szerepe volt. Míg bizonyos angol típusoknál vagy a bemutatásakor egyetlen riválisnak számító, öreg Alfa Spidernél kisebb-nagyobb technikai malőrök színesítették a tulajok hétköznapjait, addig a japán roadster magától értetődően tette a dolgát, bár a hiedelemmel ellentétben nem elpusztíthatatlan.
Minden autógyártónál eljön azonban a pillanat, amikor egy bestseller utódlásáról kell gondoskodnia, vállalva a rizikót, hogy elfordulnak tőle a vásárlók. A Mazda igyekezett keveset kockáztatni, amikor 1998-ban nyugdíjba küldte az első szériát, és bevezette helyette a gyári nevén NB-ként ismert másodikat. Ez elvesztette ugyan a karakteres, de a légellenállást növelő bukólámpákat, illetve a rafinált kilincseket, de fő vonalaiban látszólag keveset változott. Milliónyi feljavított részletével azonban jobban használható autó lett merevebb karosszériával, hatfokozatú váltóval (1,8-as motor), nagyobb csomagtartóval és az idővel bemattuló plexi helyett fűthető üveg hátsó szélvédőjével.
Ma azok, akik nem mindenáron akarnak klasszikust, de ragaszkodnak az MX-5 puritán karakteréhez és kompakt méreteihez, a második generációval csinálhatják a legjobb vásárt. A harmadik, NC széria nagyobb és komfortosabb lett (lásd összehasonlító tesztünket), igaz, bármilyen más mai nyitott autóhoz képest megőrizte elődei vadóc karakterét. Ennél új 1,8-as és kétliteres motor váltotta fel a régi blokkokat, és megjelent a kínálatban az elektromosan mozgatható keménytetős Roadster-Coupé, bár a műfaj igazi hívei továbbra is inkább a kézzel (pillanatok alatt) nyitható-zárható vászonponyvához ragaszkodnak.
Bob Hall és Jamamoto Kenicsi a vezetéshez feltétlenül szükséges dolgokkal rendezte be az MX-5-öt (eleinte az ablakokat is kézzel kellett tekerni), de az NC-szériánál a Mazda engedett a vevők nyomásának, így extraként megjelent a navigáció és - uram, irgalmazz - újra az automataváltó. Ez persze kevés lett volna ahhoz, hogy a hosszú, kilencéves gyártási ciklus alatt szinten tartsa az érdeklődést, ezért több modellfrissítés mellett folyamatosan limitált szériákat dobtak piacra, részben hagyományos japán néven (Miyako, Nekki, Karai, Kaminari, Kendo, Niseko, Kuro, Hamaki, Sendo).
A pár százas darabszámban készített különleges modellek végigkísérték az MX-5 teljes történetét, csakúgy, mint a neves beszállítók nevét büszkén viselő alkatrészek, például Momo vagy Nardi kormányok, Recaro ülések vagy Bilstein lengéscsillapítók. Ezzel pedig el is érkeztünk a típus sikerének másik alappilléréhez, a marketingtevékenységhez. A Mazda korán felismerte, mennyire jót tesz a presztízsének a fiatalos, és mára kultikussá vált roadster, ezért minden kerek évfordulót limitált szériákkal ünnepelt meg, a 25.-et a Goodwoodi Sebességfesztiválon mutatták be mozgás közben.
Sportkocsihoz illően a versenysport is fontos volt, máig több mint háromezer MX-5 állt rajthoz a világ valamely részén. Az Open Race nevű, kvázi márkabajnokságon induló csapatban az Origo Autó újságírója dobogón végzett, míg Sebringben, a Nürburgringen és sok egyéb híres pályán más autókkal is összemérte tudását a roadster. Emellett a Mazda-gyár a tulajok klubjaival is jó kapcsolatokat ápol (egyedül Európában több mint tízezres a tagság), amiből szintén marketingtőkét tud kovácsolni: a felvonulásokat már Guiness-rekordként jegyzik, tavaly Hollandiában már 683 autó vonult konvojban.
Az MX-5 történetét is végigkísérték a pályafutásukat múzeumi raktárban végző tanulmányok, részben jó okkal, hiszen aligha lett volna eladható az elektromos változat (1991), a hidrogénhajtással pedig a többi autógyár sem jutott dűlőre. Két extrém sportos koncepcióautó is készült Mono-Posto (2000) és Superlight (2009) néven, de szélvédő híján ezek sem lettek volna alkalmasak napi közúti használatra, ellentétben az 1997-es M Coupe Concepttel. Bár sok rajongót szerezhetett volna, a parányi kupé végül mégsem került gyártásba, míg a turbós NB (Mazdaspeed) kis darabszámban, a kompresszoros NC (Yusho) pedig csak egy példányban készült - így a feltöltés maradt a tuningműhelyek varázsszere.
Ha máshogy nem, hát teljesítményben lett volna módja riválisainak megszorongatni az MX-5-öt, mégis olyan típusok tűntek el mellette utód nélkül a süllyesztőben, mint a pengeéles Honda S-2000 vagy a középmotoros Toyota MR-2 és MG TF. Kompakt méretek mellett, de stílusosabb részletekkel és fronthajtással próbálkozott ellene a Fiat Barchetta, ám ez sem lett örökéletű, miként a robotváltós Smart Roadster sem. Csak a prémiummárkák roadsterei (Mercedes SLK, BMW Z3/Z4) maradtak meg tartósan a szegmensben, de árukkal, extráikkal és tömegükkel igen távol állnak a puritanizmustól.
Legendás megbízhatóságával és hatalmas kínálatával máig a Mazda kategóriájában a használtpiac sztárja, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy fordulna a kocka: a Toyota egyelőre jegeli a bokszermotoros GT-86 Roadster gyártását, így az új autók között eleinte nem lesz közvetlen kihívója a negyedik MX-5-generációnak, leszámítva természetesen az Alfa Romeo márkajelzéssel készülő alteregóját. Nem nehéz megjósolni tehát, hogy pár hónap múlva legyártják az egymilliomodik példányt - amiről a világ összes autórajongója tudni fog, azt garantálja a Mazda marketinggépezete.
És most jöjjön a lényeg, a negyedik generáció, lapozzon!