Volt egy Simsonom, mint minden hozzám hasonló vidéki srácnak a kilencvenes évek elején. Fillérekért vettem, még a kerekei sem futottak egy nyomban, füstölt, nemigen vette a hármast. A haverok mind maguk szerelték a gépeket, de én ehhez kétbalkezes voltam, szégyenemre apám bütykölte meg és rakta össze, hogy ne essen már ki alólam. Nógatott az öreg, hogy ha már ilyen fakezű vagyok, és magamtól nem jövök rá a fortélyokra, válasszak valami olyan sulit, ahol beleverik a fejembe a szerelés mesterségét. Persze maradt a humán vonal, a motor meg ment a levesbe, de ott motoszkált a fejemben, hogy mi lett volna, ha megtanulom a szakmát.
Végül aztán jobb híján a baráti kör zöme autószerelő lett, holott a motorkerékpárokért rajongtak, de nem találtak maguknak olyan sulit, ahol ne a dízel blokk, az alváz, a merev tengely és a fogasléces kormány lett volna terítéken. Máthé István csak mosolyog, amikor elmesélem neki a kudarcos motorszerelős történetemet. Ő a MAMI (Magyar Motorkerékpár Szakközépiskola és Szakiskola) műszaki igazgatója, annak az intézménynek, amely lényegében az egyetlen olyan suli Magyarországon, ahol profi szinten képeznek motorszerelőket.
Húsz évvel ezelőttre, 1995-re nyúlik vissza a történet. A Fáy András Közlekedésgépészeti és Műszaki Szakközépiskolában indítottak tuning szakkört Lévay Károllyal, a MAMI igazgatójával közösen. A srácok elhozhatták a saját kismotorjaikat, azokat reszelgették, faragták. Persze nem arról szólt a kurzus, hogy lefoglalják valahogy a diákokat. Egy alapos szakmai anyagon, az akkori győri Széchenyi István Főiskolán, a motorkerékpárok teljesítménynövelése témában írt szakdolgozaton alapult mindaz, amit tanítottak. A Fáy alagsori műhelyei hamar megteltek a motorkerékpárokért rajongó fiatalokkal, 1998-ban már hivatalos motorszerelő tanfolyamra lehetett náluk jelentkezni.
Két, szintén egykori Fáy-s diák, István és Károly akkor eldöntötte, hogy saját intézményt alapít: 1999. szeptember 17-én jegyezték be Magyarország első közlekedési magániskoláját. Hogy ez megtörténhetett, majd évek alatt eljutottak oda, ahol most tartanak, rengeteg álmatlan éjszakával és ősz hajszállal járt. „Már az elején tudtuk, hogy vállalkozási formában egy ilyen intézményt nem lehet működtetni, klasszikus iskolában gondolkodtunk. Vicces és szomorú is volt látni, hogy az akkori államapparátus nem értette, miért jön létre egy ilyen suli, és furcsán néztek ránk, amikor kiderült, hogy mi valóban működni szeretnénk” - mondja Károly.
Nem az volt a cél, hogy ezerféle területet meglovagoljanak, hanem arra koncentráltak, amihez a legjobban értenek: a motorkerékpár szerelő képzés lett a program, emellett verseny- és vízi sportmotor szerelőnek is tanulhatnak itt a fiatalok. Egy évtizede már iskolarendszerűek a képzéseik, 2005-ben kaptak erre lehetőséget, mert elkészült az ehhez szükséges vizsga feltételrendszere. „Volt abban minden, a légféktől a dízelmotorig, bár a motoros rész nem sikerült a legjobban. 2008-ban már a mi szakmai javaslatainkat is figyelembe véve dolgozták át” - fűzi hozzá Máthé István.
A MAMI névről annyi ide kívánkozik, hogy a két fiatalember legszívesebben a Magyar Motorkerékpár Intézet vagy Iskola nevek egyikét választotta volna, ám ezekre az elején még beintett a hivatal, s így jött ez a mára bejáratott és jól csengő, de kezdetben furcsán hangzó MAMI.
A Magyar Motorsport Szövetség nevének MAMS rövidítéséből indultak ki, az S helyett betett I betű utal az iskolára. Szinte fogalommá vált a MAMI, így, bár lehetőségük lenne a kezdetben vágyott nevet felvenni, meg sem fordult a fejükben. Jókedvűen emlékeznek vissza a 98-ban meghirdetett tanfolyamukra, hiszen a néhány szakújság apróhirdetési rovatában közzétett felhívásra 180 érdeklődő özönlött be a kibérelt helységbe, legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy ilyen igény lesz arra, amit kitaláltak.
Ma, az internetes korszakból visszatekintve meglepő hallgatni, miképpen működtek a kilencvenes években felálló motoros importőrségek. Egyszerűen nem találtak szakirányú végzettségű motorszerelőt, főleg ügyes kezű versenyzők álltak be a neves világcéges hazai szervizeihez, vagy éppen olyanok, akik autós területről vágytak a kétkerekűek világába. Ugyanakkor benne volt az emberekben a tudásvágy, hogy ne csak a szocialista motorokon ellesett fogásokkal élhessenek, hanem a nyugatról beáramló technikához is hasonlóképpen értsenek.
Szerezni egy eredeti gépkönyvet vagy esetleg gyári specifikációt, az majdnem olyan nagy kunsztnak számított a rendszerváltás után, mint Levi's farmert hazacsempészni a hatvanas években. A MAMI-ban sem ment egyik napról a másikra összeszedni a tudásanyagot, szinte morzsánként jutottak hozzá egy-egy típus, műszaki megoldás leírásához. Istvánék a kétezres évek elején számos tanfolyammal és jókora tapasztalattal a hátuk mögött nem féltek bekopogtatni a motorkerékpár forgalmazókhoz, hogy rávilágítsanak arra: bizony nem kellően képzett szerelőkkel dolgoztatnak.
A cégek először nem hitték el, hogy ez hátrányt jelent számukra, és komoly pénzeket veszítenek a hibákból fakadó garanciális javításokon. Amelyik forgalmazó elfogadta a szakemberek érveit, azoknál hamarosan bebizonyosodott, tényleg van értelme a magas szintű képzésnek.
A Magyar Suzuki motoros és kishajós üzletágával olyan gyümölcsöző kapcsolat alakult ki az évek során, hogy ma már a cég kelet-európai oktatási központjaként működnek, azaz többek között szerb, horvát, szlovén szerelők is ide zarándokolnak a zuglói iskolába.
Ők természetesen saját anyanyelvükön tanulhatnak, ugyanakkor a magyar diákok is megkapják a szakmai anyagot angol nyelven. István az íróasztala mögötti szekrényből elővesz egy DVD-t és odaadja nekem: nem zenét vagy filmet vettek rá, hanem szerkezettan, villamosságtan, diagnosztika, anyagismeret, informatika és szakrajz szerepel a multimédiás bemutatóval is kiegészített adathordozón, ebből tanulnak a srácok, mégpedig a MAMI által adott notebookokon.
A márkákkal kialakult jó kapcsolat sokat segít abban, hogy a legfrissebb technikákkal kapcsolatos információkhoz hozzájussanak, és ezek aztán az aktuális képzési programokba is beépülnek.
Ahogy hallgatom az alapítókat, egyre inkább kedvet érzek magamban arra, hogy beüljek hozzájuk az iskolapadba. Hiszen, ha elég kitartó és szorgalmas vagyok, akár a MotoGP-ig eljuthatok, mint versenyszerelő. Persze, hogy a csúcsot céloznám meg, mint a MAMI-nál tanulók többsége, de azért ehhez nemcsak a „fenék”, hanem alapvető tehetség is kell. Istvánék az összes diákjukra büszkék, de hallani a hangjukon, hogy a versenysportba eljutott fiúkra a leginkább.
A versenyszerelő-képzés mindenki előtt nyitva áll, azonban a feltételek és a követelmények, valamint a mentális és szakmai képességekkel szemben támasztott elvárások olyan komolyak, hogy a szeptemberi 60-70 fős, sportot megcélzó csapatból a félév végére jellemzően 12-15 marad, ők azok, akik tényleg e szakma csúcsára hivatottak. A világ minden pontján felbukkannak a MAMI-ban tanult profi szakemberek, az ausztrál és brit superbike-ban, a MotoGP-ben, a BMW Motorsportnál is ott találjuk a magyar tehetségeket.
Ha komolyan gondolnám a tanulást, a suli nem is borítaná fel nagyon az eddigi életemet, mert levelezőn is jöhetnék. Úgy egy vagy két évig tartana a program, a nappalis diákok kettő vagy három évet töltenek a MAMI-s kötelékben. Az utolsó évet külső tanműhelyekben töltik, elsősorban a gyakorlat elsajátítására koncentrálnak. Természetesen az elméleti oktatással egy időben már a gyakorlati munkába is belekóstolhatnak a diákok, hiszen az iskola több tanműhelyt is fenntart. Ezekbe Istvánék kíséretében én is bekukkanttam, nem túlzás, ha azt mondom, hogy leesett az állam a látottaktól.
Nem megszokott a mai magyar oktatási rendszerben, hogy egykori bajnokok versenygépei, egy-egy márka különleges példányai segítsék megérteni a nebulóknak, hogy mi fán terem a Rotax-motor, a Moto GP paripa spéci befecskendezője, a kétütemű versenygokart vezérlése vagy a számítógéppel megbolondított elektronika. Nincs olyan terület, amelyikkel ne találkoznának a gyerekek az itt töltött esztendők alatt.
Kár, hogy ezekről a dolgokról a mindenkori hatalom nem hajlandó tudomást venni, erre utal az az állandó küzdelem, amit a fennmaradásukért folytatnak most már évek óta. Lévay Károly azért bosszús igazán, mert úgy látja, a magánintézményeket eleve nem kedvelő regnáló kormányzat nem tesz különbséget jól működő, magas szakmai színvonalat képviselő és a pusztán pénzszerző tevékenységet folytató „kamu” iskolák között.
Ha megkapnák azt a normatív támogatást, amit egy állami vagy egyházi iskola (háromszor annyit, mint ők jelenleg), akkor nemhogy tandíjat nem kellene szedniük, de még ösztöndíjat is adhatnának az arra érdemeseknek. Most egyébként további kedvezőtlen lépések várhatók, a MAMI-sok pedig nem tehetnek mást, mint várnak és persze igyekeznek új utakat keresni. Még jó, hogy az állami finanszírozású kollégiumi helyeket nem vették el tőlük, mert ezzel még a vidéki diákok sorsa is megpecsételődne.