Ha akad a keze ügyében egy fölgömb, először keresse meg Magyarországot, majd forgassa meg jól a golyóbist, és nézzen szét a déli félteke távoli zugában, Ausztrálián túl, de még az Antarktiszon innen. Lesz ott szigetcsoport a Csendes-óceán délnyugati részén, az alig 4,5 millió lakosú Új-Zéland, viszonylag kellemes óceáni-hegyvidéki éghajlattal, hozzánk képest fordított évszakokkal. Ott éldegél átmenetileg a magyar Yankee Cars Club alapító tagja, Mopar X Man, aki, mondanunk sem kell, a régi amerikai nagyvasak rajongója. Hát most megtalálta a földi paradicsomot - és be is mutatja nekünk.
A szigetországban bal oldali közlekedés van, tehát a kormánykerék a nálunk megszokotthoz képest rossz oldalra van beépítve, de a térség többi országában is hasonló a forgalom. Lakott területen beül 50 km/h, azon kívül 100 km/h a sebességhatár, autópályák csak a nagyvárosok körül épültek ki mindössze 150 kilométer hosszban. Zömében már japán autók járják az utakat, de komoly a GM-tulajdonú ausztrál márka, a Holden felhozatala is, és a Ford is hagyományosan népautó, jellemzően hathengeres vagy V8-as motorral. Nem spórolnak a lóerőkön a vevők, sőt, máig sok jár a kétüléses, személyautó-alapú, dögös pickupokból - ilyen UTE-kivitel például a Holden Kingswoodból és a Ford Falconból is készült.
Aki autót vásárol, mindössze 9 új-zélandi dolláros (vagyis 1872 forintos) átírási díjra számíthat, de a műszaki vizsga csak egy évre érvényes, sőt, a 2000 előtti évjáratú kocsikat félévente ellenőrzésre kell vinni, alkalmanként 35 dollárért (7580 forintért). Emellett regisztrációs kártyát is ki kell váltani évente 288 dollárért (59 900 forintért, lehet három hónapra is), és az üzemanyag sem kifejezetten olcsó. A 91-es normálbenzin átszámítva 359, a szuper pedig 378 forintba kerül, a gázolaj literjéért viszont csak 208 forintot kérnek. Annyira jól azért mégsem járnak a dízelautók tulajdonosai, mert 3,5 tonna össztömeg alatt is kell úthasználati díjat fizetniük, ami ezer kilométerenként 58 dollár (bő 12 ezer forint) pluszt jelent.
Új-Zéland fantasztikus, hegyi és tengerparti útjaiból a legtöbb európai autórajongó csak akkor kap ízelítőt, ha megnézi a ralipilóták küzdelmét a tévében (az itteni futamok 1977 óta számítanak bele a világbajnokságba), de élőben még izgalmasabb a vidék. Hosszú egyenes útszakasz jóformán csak a gyorsulási pályákon van, rendszerint egyik kanyar követi a másikat, ráadásul elfogadható minőségűek az utak, igaz, nem tükörsimák, ezért elég zajosan gördülnek rajtuk a gumik. Még meglepőbb, hogy itt nagy hagyományai vannak a klasszikus kocsiknak, legyen az Ford T-modell, Volkswagen T1 busz, uszonyos Cadillac Eldorado vagy éppen ízig-vérig izomautó a ’60-as évekből, például Pontiac GTO.
Fontos megjegyezni, hogy az állam nem az autósok vegzálásra rendezkedett be. A motorháztetőből kikukucskáló Weiland kompresszor nem jelent például problémát vizsgán, de néhány kivételtől eltekintve az épített hot-rodok is legálisan részt vehetnek a forgalomban. Több ezer amerikai klasszikus poroszkál az utakon, a legtöbbször patika állapotban, sőt, itt is van olyan nagyszabású V8-as buli, mint nálunk a komáromi Nemzetközi Amerikai Autós Fesztivál. Kumeu városában tartják, és ez Új-Zéland második legnagyobb benzingőzös találkozója - nem is volt kérdés, hogy ott a helyem.
Több mint háromezer autót érkezett az aucklandi régióban immár 21. alkalommal megtartott Classic Car & Hot Rod Showra, és összesen 35 ezer látogató hömpölygött a kiállított autó közt – el lehet képzelni, mekkora felhajtás ez a kevesebb, mint tízezer állandó lakosú Kumeu életében. Az utakat, boltok parkolóit és benzinkutakat öreg V8-as cirkálók lepték el, és egészen szürreális látványt nyújtottak a modern autók közt, de az igazi időutazás egy jókora mezőn, a fesztivál helyszínén kezdődött, ahol csak régiségek sorakoztak. A kétnapos rendezvény sztárjai az amerikai autók voltak, de idén eljött néhány európai típus, elsősorban Volkswagen (Bogár, T2, Golf és Karmann Ghia).
Tavaly egy olyan járgány is feltűnt, ami ismerős volt a szocialista autókínálaton edződötteknek: egy Lada 1500-as, igaz, jobbkormányos export kivitelben. Idén nem volt zsigulizás, de az amerikai típusok között is akadt épp elég különlegesség. Az 5,8 literes, fekete Ford Falcon XB GT-ben például nem nehéz felismerni a Mad Maxben szereplő szörny alapjait, a Dodge Chargerek láttán pedig egy másik a film ugrik be, a Hazárd megye lordjai, persze 01-es rajtszámmal és narancssárga színben. Feketében ugyanilyen típussal versenyzett Vin Diesel is a Halálos Iramban emlékezetes jelenetében, de azért van egy kis trükk itt Új-Zélandon: itt kisebbek, és ausztrál gyártásból Chrysler Valiant Charger néven futottak az izomautók.
Az amerikai különlegességek sorát jó néhány típus gyarapította még, többek között a csak három éven át gyártott, furcsa formájú Rambler Martin, de hiányoztak a tavalyi show legfőbb attrakciójának számító kompresszoros, egyenként 1500 lóerős monster truckok. Idén ugyanis durvább meglepetést eszeltek ki a szervezők: elhozták a pokoli gyorsulásra képes Jet Dragstert, ami felperzselte maga alatt a füvet, és akkora lármát csapott, a gázturbinájával, hogy füldugó nélkül alig lehetett megmaradni a közelében. Ekkor egy időre az Old School Rydz Lowrider Club környékén is elhallgatott a zene, aztán a dragster bemutató után újra felharsant náluk a rap, és táncra perdült az ötvenéves Chevrolet pickup.
A több tucat klub installációi között sétálgatva lépten-nyomon érdekes dolgokba lehetett botlani, a hot-rodok és más átépített autók pedig úgy jártak-keltek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Akkor kerül csak bajba az európai látogató, amikor valami finomságot akar enni, az új-zélandi rendezvényeken ugyanis általában kimerül az ételválaszték fish&chipsben és hot-dogban. De egyszer csak ismerős illatokra lettem figyelmes, és elértem egy magyar hölgy, Mónika bódéjához, aki isteni lángossal és kürtős kaláccsal mentette meg a napot. Ugye, hogy néha milyen kicsi néha a világ?