Az Opel úgy gondolta, hol máshol ismerhetnénk meg legjobban a balkormányos, német rendszámos gépet, mint a szigetországban, ahol köztudomásúlag a másik oldalon vezetnek. Hogy az éberségünket elaltassák - vagy, hogy segítsenek? - automataváltós kivitelt kaptunk. Túléltük, pedig néha lengyel vendégmunkásokat megszégyenítő módon kacsáztunk; szokni kell, na.
Tudták, hogy van Hollywood nevű falu Írországban is? Hogy teljes legyen az áthallás, a domb oldalára nagy fehér betűkkel még ki is írták. Kis híján leestünk a kanyarívről, ahogy megláttuk – még jó, hogy nem jött szembe senki a Wicklow Nemzeti Park felé vezető úton. A kanyargós hegyi úton alig volt forgalom, az élőlényeket szinte csak a birkák képviselték. A fehér Mokka nem zavarta őket, unott ritmusban rágták a rozsdabarna növényzetet.
Hálásak lehetünk az Opelnek, amiért a karhácsoló hangú, szörnyen zajos és nem is különösen rugalmas 1,7-es dízelt kikukázta. Helyére a Mokkába is az 1,6-os CDTi-t rakták, ami nem új, de legalább magyar, itt készül Szentgotthárdon.
Mivel európai szinten is negyven százalék felett van a dízel kivitelek eladása, a jól fogyó autó vevőelégedettségi kérdőívein gyakran emlegetett kifogás lehetett a zaj. Most, hogy hazai négyhengeres került a motorháztető alá, sokkal szerethetőbb lett az amúgy bájosan bumfordi Mokka.
A kategóriájában 17 százalékos részesedéssel bíró modell az egész kontinensen jól fogy. Úgy tűnik, a formatervezők ráéreztek mi kell a nőknek, a fiatal családoknak, hiszen még olyan válogatósnak tekinthető országokban is, mint Németország, 26 százalékig tudták feltornázni az eladásokat.
Papíron négy lóerővel erősebb - 130 helyett 134 -, de a tesztautó automata váltója miatt nehéz objektíven nyilatkozni a teljesítményről. Az biztos, hogy jön-megy, de autópálya tempónál már érezni a hengerenként négyszelepes blokk korlátait: padlógázra sokat gondolkodik, de aztán megindul és összeszedi magát. Biztos, hogy nem lesz az utcai versenyzők kedvence a 320 Nm forgatónyomatékra képes dízel, azonban aki a finom járást értékeli, megkedvelheti.
A csendesedést többek között olyan apróságokkal érték el, mint a hengerfej feletti műanyag takaró, aminek aljába nagyjából öt centi hangszigetelő szivacshab jutott. Gyanítom, a tűzfalat is módszeresen izolálták - szinte kötelező kör ez az Opelnek, hogy a Mokka egyetlen komolyan kifogásolt hibáját kiküszöböljék. Az 1.6 CDTI mindössze 50 ezer forinttal drágább az 1,7-esnél; ennyit talán megér, hogy a hátsó ülésen utazókkal is nyugodtan beszélgethessünk menet közben.
A kategória legkönnyebb motorblokkjának aposztrofálják, amit sajnos nehéz ellenőrizni, pedig szívesen bekérnénk kéttucatnyi tesztautót, hogy egyenként leméregessük motorblokkjukat. Lelkesen végeznénk egy hosszabb távú fogyasztásmérést is, hogy meglássuk, a beígért 4,1 literes fogyasztás mennyire van a valóságtól - az biztos, hogy a tesztút során hat liter körüli értéket mutatott a műszer, amely az autópályát és a hegyi szerpentint tekintve nem tűnt rossznak.
A bemutató izgalmasabbik része a nagyobbik dízelmotor tesztje volt, amelyet az Insigniában tudtunk kipróbálni. Az olasz fejlesztésű négyhengeres itt nem biturbós - helyette elektromotorral vezérelt, változó geometriájú feltöltőt alkalmaztak. Ha hihetünk a gyáriaknak, akkor ez kellett a csendes működéshez, kedvezőbb emisszióhoz és alacsonyabb fogyasztáshoz.
Sajnos ez utóbbiról a szűken mért vezetési lehetőség után nem lehet érdemben nyilatkozni, de az legalább igaz, hogy a tesztautó meglepően csendes. Közúton gurulva gyakorlatilag nincs motorhang, persze azt, hogy hagyományos trükkel élve kicsit kipreparálták-e némi extra zajszűréssel a tesztflottát, nem tudom.
Az biztos, hogy az Insignia malomkerekeinek gördülési zaja elnyomta a normál fordulatban dolgozó motorét. Csupán visszagangolva, lepadlózva jött meg a dízel hangocskája - a gyári mérnök 5 dB-s hangerőesésről tett említést, de nem derült ki, hogy ezt az utastérben, a motortérben vagy a pótkerék alá elbújva mérték-e.
A sajtótájékoztatón és a rendezvény kötetlennek álcázott etüdjei során igyekeztek Suttogó Dízelnek nevezni a 2.0 CDTI-t. Bárki is találta ki, zseniális marketinghúzás, hiszen ha felkapja a sajtó, majd onnan átkerül a köznyelvbe, csodásan kigyomlálja az előd kerregésének emlékét, és megalapozza a pozitív szájhagyományt.
Igaz, ehhez az kell, hogy kétszázezer kilométer felett a második, harmadik és negyedik tulajdonosnál se essen szét, plusz olcsó legyen a fenntarthatósága. Sajnos ezzel kapcsolatban - és itt nem az Opellel szeretnénk személyeskedni - vannak fenntartásaink, de ilyen világban élünk, az alacsony tömegnek, a halk és vibrációmentes működésnek, a megfelelő károsanyag-kibocsátásnak ára van.
A teljesítmény 167 lóerő, ami kevesebb, mint a korábbi biturbósé, de nem számít, mert a napi használatot meghatározó nyomaték 350-ről 400-ra nőtt. Az alacsony fordulatszám-tartományból szinte eltűnt a vibráció, helyenként már-már benzinesnek hat az Opel kétliterese. Néhány újdonságot is elénk tártak, például kétrészes lett az olajteknő, a felső része alu, az alsó fémlemez. Biztos ennek is van valami jól hangzó magyarázata, de a halandó felhasználó ebbe csak olyanokat lát bele, hogy plusz egy tömítés kell öt év múlva.
A hatfokozatú váltó finom és pontos, rövid úton jár. Ha nem paráztattak volna minket előre az ír rendőrök éberségével és a számukra is eladott izmos Insignia flottával, biztos többet kapcsolgatunk vissza az autópályán - ennek a karosszériaformának, az ajtók vonalában futó tanto-penge mélyítésnek jól áll a tempó.
A végsebesség a katalógus szerint 225 km/h, ezt majd egyszer kipróbáljuk az Autobahnon, addig fogadjuk el igaznak. A 4,3 literes fogyasztást személy szerint fenntartásokkal kezelem, de biztos van az a mérési körülmény, ahol kijön a matek - az elővárosi és autópálya forgalomban 5,9 litert mutatott a ráncfelvarráskor bemutatott folyadékkristályos műszerfal.
A 2013-as frissítéssel nem sokat változott a gép, éppen csak követték a trendeket, például eltűntettek egy csomó praktikus gombot és vagányabbra rajzolták a hátsó lámpa kontúrját. A kombi továbbra is a szegmens legszebbje - akárhonnan nézzük, az Insignia még mindig odatalál a férfiszívhez, és nem csak a családapáéhoz, a flottamenedzseréhez is. Az új dízelmotoros kivitel ára az eddigi 163 lóerős, 350 newtonméteres verzió és a 195 lovas biturbó közé esik: az egyiknél 260 ezer forinttal drágább, a másiknál 360 ezerrel olcsóbb.
A sportos hangulatú karosszériaforma hátránya épp a gyerekes üzemmódban kellemetlen. A túl magas övvonal inkább Bastille a kölyköknek, mintsem nézelődős kirándulás a hátsó ülésen. Elöl sincs már ablakon kikönyöklés - a kortárs formatervezés kiölte ezt, utoljára a Tata Safariban lehetett rendesen kitámaszkodni, de az meg tényleg egy traktor (és nem tudja kiadni a CD-t, ha hármasban van a váltókar, de ez egy másik történet).
Annak ellenére, hogy az autó nehéz, korrektül megoldották a vezethetőséget. Nem lesz a szerpentin királya, de aki oda vágyik, úgysem ebből a kategóriából szemezget. Mindenki másnak jó lehet az Insignia, pláne most, hogy az új motorral a szavát se hallani.