Miután felépült a második világháború okozta pusztulásból, 1953-ban a Daimler-Benz végre kihozta az első önhordó karosszériás modelljét, a 180-ast. Forradalmian új volt Barényi Béla autóbiztonság-guru 2500 találmányának egyike is, amit a világon itt alkalmaztak először sorozatban: a középen megerősített, acélból préselt padlólemez oldalirányú ütközéskor védte az utasokat, és a spéci padlótól az egész felépítmény merevebb, csendesebb lett, az utastér pedig megnőtt.
Az első szériába a 170S elavult, 1767 köbcentis, 52 lóerős benzinesét szerelték, a régi konstrukció azonban gyötrelmesen gyengének bizonyult a 170-esnél jóval nehezebb, 1200 kilós tömeg mozgatásához.
A megoldást a 190 SL sportkocsi 1897 köbcentis gépe hozta meg,
1956-ban 75 lóerőre csökkentett teljesítménnyel (kisebb kompresszió, csak egy karburátor), ám a 180a-ban – tesztautónk is ilyen – az 1:6,8-ra csökkentett sűrítéssel újabb 10 ló tűnt el. Igaz, 65 paci sem vészesen kevés.
A Mercedes Németországból jött Szegedre, autentikus, restaurálatlan. Tulajdonosa, Mező Ferenc ajándékba kapta 60. születésnapjára. A hetvenes években volt egy levetett állami Pontonja, azóta gyakran nosztalgiázott, családja pedig végül meglepte eggyel. A kasztni jó kondiban volt, de a motor nem ment igazán.
Az okokat keresve több apró hiba is előjött, felújították a hengerfejet, új a vezérműlánc, az elosztófedél, a trafó és a kipufogó is. Végül kiderült, hogy a gyújtókábelek okozták a bajt. Az alkatrészek drágák, és nem mindegyiket egyszerű beszerezni, így a munka nyolc hónapig tartott.
Kellemesen tágas az utastér, bakelitbe ágyazták, és ízléses krómkeretbe foglalták a műszeregyüttest. A kulccsal csak a gyújtást lehet ráadni,
gombnyomásra indul a motor, álmosan, halkan duruzsol
hidegen is. A kormányváltó hosszú utakon jár, bár könnyen és pontosan, sőt gyakran úgy érezni, hogy csupán az út feléig kell tolni a kart, onnan mintha mágnes rántaná a helyére. A fék- és a gázpedált nagyon közel szerelték egymáshoz, könnyű mellényúlni.
A 180-as nem gyorsulásbajnok, ám szépen, egyenletesen húz, 100 km/h körül sem vészesen zajos, közepes keménységű futóműve jól dolgozik, a vibrációk visszafogottak, a felütések ritkák. A kormány áttételét eltalálták, finoman, könnyen kezelhető, kanyarokban higgadtan viselkedik, nem billeg, nem bólogat. A fékek mind dobosak, nagyobbak az alapmodellnél, és nem is fáradékonyak, de így is keményen kell taposni a pedált. A menetzajok még 120 körül sem zavaróak, a Ponton 100 körül megy a legszívesebben.
A 180a-t 1957 és 1959 között gyártották, az utód, a „b” széria szélesebb hűtőmaszkjáról és babák nélküli lökhárítóiról ismerhető fel. A Ponton gyártását 1962-ben, 118 000 darab után fejezték be. Ez volt a német gazdasági csoda egyik szimbóluma az autógyártásban,
VW Bogár helyett orvosok, ügyvédek és jól menő iparosok jártak ilyennel.
A kevés magyar kiváltságos pedig, aki Pobeda vagy Volga helyett ilyen állami autóhoz jutott, megtanulta becsülni az imperialista NSZK-technikát.
Műszaki adatok (Mercedes-Benz W120 Ponton 180a)
Motor: OHC-vezérlésű soros négyhengeres benzines, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1897 cm3. Furat x löket: 85,0x83,6 mm. Kompresszió: 6,8:1. Teljesítmény: 65 LE, 4500/perc fordulaton. Nyomaték: 130 Nm, 2200/perc fordulaton. Erőátvitel: négyfokozatú kéziváltó, hátsókerékhajtás.