A 650 köbcentis, kéthengeres bokszermotoros Puch Haflinger ügyes terepjáró képességeivel sok rajongót szerzett magának, de icipici méretei és szerény teljesítménye miatt bizonyos feladatokra nem lehetett rendszeresíteni (erre a linkre kattintva olvashat róla tesztet). A hadseregnek szüksége volt egy komolyabb gépre, s az osztrák Steyr-Puch cég neki is látott a fejlesztésnek.
1969-re lett kész a munka, és ahogy testvérét, ezt is egy osztrák munkalóról nevezték el, így lett Pinzgauer. A technika nagyon hasonlít a Haflingerére, hiszen ez is egy masszív központi alvázat kapott, négy független kerékfelfüggesztéssel, kapcsolható 4x4-es rendszerrel, felezővel és három diffizárral.
Hab a tortán a portáltengelyes kihajtás,
ilyet tényleg csak a legjobb buckamászók tudnak (a Mercedesnél például csak az Unimog, de nem a szintén Puch-együttműködésben készülő G-osztály).
Jóval nagyobb a Pinzgauer Kispolszki-alapterületű öccsénél, a 4,2 méteres (a Ladáéval megegyező) hossz elegendő ahhoz, hogy a vezető és a kocsikísérő mögött még 5-5 utas elférjen a platón, egymással szemben. Míg a Haflinger pillesúlyú, alig több mint 600 kilót nyom, ez már más kategória: üres tömege 1,95 tonna, igaz, cserébe 1000 kilót szállíthat, és akár 2,5 tonnás utánfutóval is roboghat az úttalan utakon.
Motorja saját fejlesztésű, soros, négyhengeres, levegőhűtéses (hogy ne kelljen bajlódni a hűtővízzel), s a lehető legbiztonságosabb helyre, a két első ülés közé, az első híd mögé-fölé építették be az ötfokozatú, teljesen szinkronizált kéziváltóval együtt. Két szempont, a tartósság és a rugalmasság volt szempont a tervezésnél, a 2,5 literes gép 90 lóerős teljesítményre képes.
A Pinzgauerek elsősorban a svájci és az osztrák hadsereg számára készültek, ám más országok katonaságaihoz is került belőlük jó pár. Népszerűségét jól mutatja, hogy a mai napig gyártják a különféle változatait, igaz, már nem Ausztriában, hanem az amerikai BAE Systems vállalatnál.
Az első sorozatgyártmányú modell 1971-ben mutatkozott be, a kipróbált példány 1973-as, és több mint tíz éve szolgál Magyarországon, OT-rendszámos hobbiautóként.
Az osztrák hadseregtől érkezett, mindössze 8600 kilométer volt az órájában, az itthon töltött évek alatt sem futott sokat,
most 14 ezernél áll a számláló.
Stróbl Balázs alig több mint egy éve vásárolta meg, úgy gondolta, remekül beválik majd a Velence tavi hegyvidéki túrázásokhoz, kutyás és családos kirándulásokhoz.
Nem csalódott a Pinzgauerben, amit meg is értek, miután beülök vele, hogy elrobogjunk a fotózás helyszínére. Megdöbbentően finom szerkezet, a pedálok, a váltókar, a kormány kezelése fényévekre van a szovjet haditechnikánál megszokottól.
A motor sem üvölt, nem zúgnak a diffik, nem kopog a bonyolult futómű,
talán az egyetlen megszokást igénylő szerkezet a váltó: többször is mellérakom a lazán megvezetett kart, egyes helyett rendre hármas, kettes helyett négyes jön, a rükvercet pedig egyszerűen meg kell tanulni.
Szokatlan egy ilyen járműtől, hogy a hátul dupla rugós futómű nem rázza szét az embert, mondhatjuk, hogy – terepjárós mércével - szépen vasalja ki az aszfalt hibáit vagy éppen a földút egyenetlenségeit. Balázs nem is finomkodik vele, a 181 Nm-es nyomatékú motor jó lendülettel viszi a kasztnit, közúton gond nélkül lehet tartani a 90-100 körüli tempót (a végsebessége hivatalosan 104 km/h).
A csoda persze terepen jön, amikor átveszem az irányítást. A mély árkok mintha előttünk sem lennének,
száraz talajon sokszor még az összkerékhajtásra sincs szükség.
A szervó nélküli kormány jól illik hozzá, menet közben tekerni sem nehéz (csak az első diffizárat bekapcsolva szenved vele az ember), a kisautós fordulókört látva az összes UAZ tulajdonos sírva fakadna.
Balázst már jól ismerik a környéken, a puccos SUV-tulajok gyakran hívják, hogy mentse őket ki a szorult helyzetükből. Meglepő, de még Land Roverek és Mercedes G-osztályok is a kötél végére kerülnek, miközben az öreg Puch sosem akad el. Mégis, az autórajongók a kocsmaasztalnál egymásra licitálva beszélgetnek a világ legjobb terepjáróiról, ez a típus szinte sosem kerül szóba – pedig azok közé tartozik, és itt készült a szomszédban.
Műszaki adatok - Steyr-Puch Pinzgauer 710M (1973)
Motor: négyhengeres, léghűtéses, soros benzinmotor, az első tengely felett hosszában beépítve. 24V-os elektromos rendszer. Hengerűrtartalom: 2499 cm3. Teljesítmény: 90 LE, 4000/perc fordulaton. Nyomaték: 181 Nm, 2000/perc fordulaton.Erőátvitel: ötfokozatú, kézi kapcsolású sebességváltó, felező, első, középső és hátsó differenciálzár, kapcsolható összkerékhajtás. Egytárcsás száraz kuplung.
Felfüggesztés: elöl-hátul független, portáltengelyes futómű, elöl oldalanként szimpla, hátul dupla tekercsrugóval, hidraulikus lengéscsillapítóval. Elöl-hátul dobfékek, kétkörös fékrendszer.
Felépítmény: kétajtós, tízszemélyes, önhordó, nyitott, acél karosszéria, leszerelhető ponyvával. Hosszúság x szélesség x magasság: 4175x1760x2100 mm. Tengelytáv: 2200 mm. Hasmagasság: 335 mm. Fordulókör átmérője: 9,5 m. Saját tömeg: 1950 kg. Terhelhetőség: 1000 kg. Legnagyobb vontatható tömeg: 2250 kg. Üzemanyagtank: 75 l. Gumiméret: 245 - 16.
Menetteljesítmények: végsebesség: 104 km/óra. Átlagfogyasztás: 12-18 l/100 km.