A most kipróbált és megjelent 2016-os Toyota Hilux már a nyolcadik generációja az 1968-ban útjára indított közepes méretű japán pickupoknak. Mindig is híres volt strapabírásáról, megbízhatóságáról és terepező képességéről ebben a szegmensben.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy Namíbiában közel hatszáz kilométert autózva az országutakon a szembejövő gyér forgalom résztvevőinek közel 80%-a Toyota valamilyen 4x4 változata volt (főképp a Hilux és a Landcruiser platós változata). Mielőtt továbbolvasna, javasoljuk, dőljön hátra, és nézze meg afrikai Hilux-videótesztünket káprázatos tájakkal, komoly műszaki és vezetéstechnikai kihívásokkal:
Nyilván szó sincs azért Lexus teherautóról, de már annyira személyautós és finom anyagokat használ a Toyota, hogy bizony
ezt már nem lehet slaggal tisztára mosni belülről,
mint rusztikus őseit. Ugyanakkor éppen ez a belső tér az, ami nagy ugrás előre.
Munkagép-atmoszféráról semmiképpen sem lehet beszélni, a Hilux nagyon kikupálódott fényes fekete dekorelemeivel, bőr bevonatú üléseivel és kormányával, valamint a ma már elmaradhatatlan hatalmas, középen trónoló érintőképernyős kijelzővel.
Amikor nagyon kemény terepen mentem vele a kősivatagban, vagy homokból és kőből álló országúton 100-as tempóval, úgy éreztem magam, mintha egy 4D-moziból nézném a tájat. Csendes és a merev hátsóhíd ellenére is jó rugózási komforttal megáldott mindenes ez, még a kövek felverődésének hangja is el van szigetelve az utastértől.
Csak úgy siklott alattam a kemény terepen, pedig időnként összerándult a gyomrom az állandóan felbukkanó akadályok láttán. Nem volt előtte akadály! Még a magas homokdűnéket is megmászta a bolti gumikkal,
igaz, a guminyomást beállítottuk 0,8 bar környékére.
A kövek között ugyanakkor 2,0 bar nyomást használtunk, ezeket az értékeket a helyi kísérők javasolták. Láttam rajtuk, hogy van tapasztalatuk ezen a téren.
Nem puhány SUV-ról, hanem igazi terepjáróról van szó, úgyhogy forgókapcsolóval lehet kapcsolgatni a különböző hajtásképletek között. Az osztóművet könnyedén (természetesen kinyomott kuplung mellett) lehet állítgatni 2H, 4H és 4Lo üzemmódba, utóbbit bekapcsolva az összkerékhajtás mellé iszonyú rövid kihajtást is kapunk.
Szerintem ez már nem is felez, hanem harmadol,
de felmászik a falon egyesben még a gázt elengedve is. Ilyenkor a vezérlő érzékeli, hogy terepáttételt használunk, és folyamatosan felengedett kuplungnál 1000-es fordulatot állít be a 2,4 literes négyhengeres dízelnek. A sofőr ilyenkor tényleg csak a terepakadályokkal kell, hogy foglalkozzon, valamint hogy megfelelő nyomon navigálja az 5,3 méter hosszú testet.
A motor egyébként olyan halkan brummogós fajta, 150 lóerővel és 400 Nm-es nyomatékkal van felvértezve. Ez utóbbi paraméterek már sejtetik, hogy a kiegyensúlyozottság az erénye, és nem a szédítő tempó. Magyarul,
kell türelem az országúti gyorsításnál,
amíg a több mint kéttonnás, létraalvázas behemótot lendületbe hozzuk.
Egyébként a klasszikus alváz is megújult, még erősebb és ellenállóbb lett. A hátsó merev híd felfüggesztése is érdekes, mert a két oldalon a lengéscsillapítók aszimmetrikusan lettek felszerelve, ezzel a rugózás közben jelentkező oldalmozgást hivatottak csökkenteni.
Egy napot autóztam a hatfokozatú, elektronikus vezérlésű automata váltós kivitellel, egyet pedig a szintén hatsebességes kézivel. Mindkettő jól végzi a dolgát, de az automatát jobban kedveltem országúton, míg a kézi szimpatikusabb volt terepen, bár ez ízlés dolga, sokan buckák között kúszva-mászva nem szeretnek kuplungolni és kapcsolgatni.
Meglehetősen komoly különbség volt azonban a fogyasztásban. A terepen mért étvágyat nem említem, mert az néha elég extrém mértéket öltött, de ez természetes is, hiszen ilyenkor munkagép üzemmódban volt használva, ott pedig óránkénti fogyasztásban gondolkodunk, nem megtett távolságban. Ezért aztán kijutva az útra mindig nulláztam a fedélzeti számítógépet.
Említettem, hogy az úthálózat kb. 90%-a homokos, köves országút, amire mi Európában azt mondjuk, hogy úttalan vagy járhatatlan. Ez a normál autóknak így is van, de nem a Hiluxnak. No, ezeken az utakon 100-as tempóval haladva - úgy, hogy ilyen sebességnél is felvillan időnként a kipörgésgátló - fogyasztott nekem kézivel 8 litert, automatával pedig 9,5 litert. Ez elmarad az ígért katalógusadatoktól, de valljuk be őszintén, a körülmények is az ideálistól.
Természetesen a kor követelményeinek megfelelően a Hilux is fel van szerelve csomó elektronikai vezetéssegítő kütyüvel. Felsorolnám szívesen, de aki erre bukik, az inkább töltse le a katalógust. Inkább foglalkoznék ezek értelmes, sőt helyenként nélkülözhetetlen darabjaival.
Ilyen például a lejtmenetvezérlő asszisztens (DAC), ami gyorsan és könnyen aktiválható hátramenetben is, és van természetesen visszagurulás-gátló is. Külön gombbal kapcsolható a hátsó difizár, de megjegyzem, hogy még itt a Namib-sivatagban sem kellett igazán használni.
Érdekes dolog ez, hiszen a csaknem 12 évig gyártott elődmodellnek épp az volt a gyenge pontja, hogy amikor a kerekek leátlóztak, akkor difizár ide vagy oda, elvesztette a hajtást lendület nélkül. Na de az új! Ügyesen és
profin abszolvált minden, akár leküzdhetetlennek tűnő akadályt is.
Amikor egy sikeres gyártó úgy hozza ki az egyébként sikeres sorozatának legújabb tagját, hogy nem csak marketingeli és ül a babérjain, még tanulva a hibákból jobbat csinál, az bizony dicséretes.
Amikor a második tesztnap estéjén, 2100 méterrel a tengerszint felett felállított sátortáborban álomra hajtottam a fejem, nehezen tudtam feldolgozni az élményeket. Tudtam, hogy itt a vezetéstechnika hatványozottam nyom latba, a körülmények pedig a magyarországiakhoz képest hihetetlen kihívásokat tartogatnak.
Namíbiában, ahol óriási területeken, érintetlenül hagyott tájakon vonultunk keresztül (miközben 100 kilométereken keresztül még térerő sem volt a telefonon) megértettem, hogy itt az ember olyan géptársat választ magának, amiben hisz, hogy elviszi bárhova és nem hagyja cserben, mert tényleg az élete múlhat rajta. Talán ez lehet a megfejtése annak, hogy Toyota Hilux közel ötven évvel ezelőtti színre lépése óta nagyjából 18 millió darab lelt gazdára.