A minap bizonygattam, hogy az eredeti MR2 valójában nem is sportkocsi. Aztán fogtam magam és elvittem az Alpok ezer kanyarja közé, hogy kiderüljön: dehogynem. Amikor a cikk megjelent, már úton voltam München felé a 31 éves, kétüléses járgányommal, mely ugyan híresen megbízható és
a műszaki állapota is rendben van, de az elmúlt években sokat állt,
és még sosem mentem vele ennyire messze, ilyen rövid idő alatt.
A biztonság kedvéért elmentettem a biztosításhoz kiegészítőként vásárolt assistance szolgáltatás telefonszámát, meg pár szerszámot is bedobtam, de bármilyen vagány dolog útszéli szerelésekről regélni, nekem ez az élmény attól is lett tökéletes, hogy egyikre sem volt szükség. Pedig nem tettem tojást a gázpedál alá. Sőt mint kiderült, nem is tehettem volna.
Gödöllőről indulva és érkezve végül 2469 kilométer lett a teljes táv, a szintkülönbség pedig több ezer méter,
hiszen sok hágó 2000 méter feletti volt
- a legmagasabb a kötelező program Stelvio, a maga 2757 méterével. A költségek persze ilyen nagy út esetén gyorsan emelkednek.
Hiába viszonylag kis fogyasztású az MR2 (országúton 6,1, autópályán 7,5, szerpentinen kergetve pedig 9,1 litert mértem), hiába töltöttem a három éjszakából egyet rokonnál, és hiába ettem részben otthonról hozott kaját, így is 160 000 forint fölé nyúlt a kiadás - viszonyításként minimum ennyit keres havonta bruttóban az, akinek középfokú végzettsége van.
Nem kevés pénz ez tehát egy fő négynapos útjára (bár egy szigetes fesztiválhét költsége se lenne alacsonyabb), szóval valószerűtlen, hogy innentől kezdve minden évben visszamennék. A mérleg másik oldala azonban, hogy
még most is teljesen az út hatása alatt vagyok,
nagyon rég nem töltött fel semmi ennyire. A pénzért valódi, zsigerig hatoló élményt kaptam.
A kerettörténet egyszerű. Európa különböző szegleteiből verbuválódott autós csapat invitált az Alpok-járásra, melynek útitervét is megrajzolta a szervező holland srác. Elzászból Mégane RS, Németországból automataváltós Subaru BRZ és Opel Senator 3.0 24V, illetve egy bérelt Merci GLA érkezett (angol sofőrje inkább elrepült Münchenig, semmint otthonról vezessen), Belgiumból pedig egy W3-as, azaz utolsó szériás Toyota MR2.
Mind újabb, mind erősebb autó az enyémnél, de nem versenyezni jöttünk. Az ausztriai Imstben volt a találkozó, és az első, 2020 méteres hágót még konvojban másztuk meg, mely komoly terhelés volt felfelé és lefelé is, a vakmerő tempót diktáló BRZ sofőr utoléréséhez ugyanis nem volt elég a vezetni tudás, modern technika is kellett volna.
Később már inkább bevártuk egymást,
hiszen mindannyiunk telefonján ott volt az útvonal.
Itt szembesültem először azzal, hogy 1000 méter felett csökkenésnek indult az MR2 teljesítménye az alsóbb fordulatszám-tartományokban. Utólag persze már okos az ember, most már tudom, hogy ez nem meglepő: a régi befecskendezőrendszer nincs felvértezve arra, hogy rendesen ellene dolgozzon a levegő csökkenő sűrűségének (2000 méteren már bő 20%-kal alacsonyabb a légnyomás, mint a tengerszinten).
Így ha csak látszólag is sportos tempót akartam tartani a 10-15%-os emelkedőkön, folyamatosan 5000 felett kellett üvöltetni a hátam mögött csücsülő Toyota motort.
A 4A-GE direkt magas fordulatra készült,
tehát normális esetben nem okoz ez gondot, eleinte mégis izgultam, 31 évesen bírja-e a terhelést. Szerencsére nem volt rá semmi okom.
A hegyi levegő azonban egy másik furcsaságot is okozott: magasabb hágókra felérve hiába nem mutatott melegedést a műszer, mégis forrást imitált a hűtőfolyadék. Talán ezt is a nyomáscsökkenés okozta, hiszen csökkenti a forráspontot, de hiába nem volt valódi gond, inkább nem állítottam le a kocsit, nehogy a keringés megszűnése után kibugyogva a földön landoljon az értékes nedű.
A modern kocsiknak ilyen gondjai nem akadtak, a Senator azonban hasonló bajban szenvedett, pláne, hogy viszkós ventillátora csak járó motornál hűtött, amiről a tulaj néha megfeledkezett,
a második szállásunknál el is durrant az egyik gumikönyöke.
Bár ez nem egy halálos ítélet, szombat este az olasz Alpokban mégis autómentőre kényszerítette a csapat második legöregebb gépét.
Nemcsak a kocsi, én is megéreztem az állandó nyomásváltozást, pedig nem hangzik olyan soknak az a 2000-2700 méter. Alig néhány száz kilométerre a kellemesen védett Kárpát-medencétől tehát már autóban ülve is megtapasztaltam, miért használtak gyakran kompresszort a dugattyús motorral szerelt repülőgépeken, és miért kell oxigénellátás a pilótának is.
Az Alpok és a Dolomitok lélegzetelállító szépsége nyilván nem meglepetés, mégis nehéz betelni a látvánnyal:
legyen napsütés vagy eső, a magas hegyek mindig elvarázsolnak.
Aki szereti a kocsikat, ráadásnak nagy számban találhat nézegetni valót az utakon is, mert persze nem csak nekünk jutott eszünkbe a szerpentineken mászkálni.
Jött szembe veterán rally elképesztő masinákkal, egy német Alfa Romeo klub Spiderekkel, Alfettákkal és Giuliával, számtalan modern Porsche és más szupersportkocsi, főleg német és angol rendszámmal, de még Ferrari F12-t, McLarent és Lotust is láttam.
Egyik nap Audi R8 kabriókkal volt tele az útvonalunk, mindegyiket idős urak vezették, másik nap valami olyan Audi csapatba botlottam, ahol ős-Quattro és modern RS4 jól megértette egymást, a szombati ebédünket meg egy Porsche Carrera GT zavarta meg. Persze ezek még csak az autók, aki a motorokat szereti, annak is van bőven mit nézni és hallgatni.
Az út lényegét azonban mindennél nehezebb elmesélni, nem írják le számok vagy történetek. Furcsa lény az autós ember. Olyan dolgok okoznak neki örömet és hozzák közelebb a belső békét, amit mások nem is értenek.
Van, aki horgászni szeret, ha a megfáradt agytekervények pihentetése a cél,
van, aki a tengerparti napozást szereti, vagy mondhatnám a paintballt, a futást, a búvárkodást... én azonban másra esküszöm: a kanyargós útra.
Ha egy kihalt szerpentinen kergethetek meg valami arra alkalmas autót, nálam gyönyörűen oldja a stresszt. Azután, hogy birtokomba került ez az MR2, gyakran előfordult, hogy munka után mentem egy kört a Pilisben. Alaposan kitanultam a kocsit, és ebben sokat segített az a közvetlenség, az a természetesség, ahogy ez a régi, mindenféle rásegítést vagy elektromos őrangyalt nélkülöző autó kommunikál, ahogy szinte meghosszabbítja a sofőr végtagjait, érzékszerveit.
Ez az együttmozgás olyan természetessé vált az Alpok útjain, hogy fel se tűnt, pedig tudom, ha valami modern, a vezetőt biztonságos vattadobozban tartó géppel mentem volna, felét se érzem meg annak, mint így.
A vezetés, az út teljesen kitöltötte lényemet, bármilyen furcsa ezt leírni.
A szokásos élménypótlékok, hogy együnk valamit, nézzük a nőket, vagy éppen pepecseljünk a telefonnal, négy napra eltűntek az életemből. Erre az időre békében voltam, koncentráltan cselekedtem, és ahelyett, hogy elfárasztott volna, inkább feltöltött. Zen.
Egyszerűen tökéletesen éreztük egymást és az utat ezzel a kocsival. Kevés géppel élveztem volna ezt a kirándulást még ennél is jobban, bár hazafelé sok száz autópálya-kilométeren át gondolkodtam a kérdésen, mert
ezt az utazó szakaszt nem igazán lehetett élvezni.
Nincs légkondi, 130-nál már hangos is az MR2, és talán a hegyen is jó lett volna néhány plusz lóerő.
Lett egy-két ötletem, úgyhogy erre a kérdésre még egy következő cikkben visszatérünk. Most elég annyi összegzésnek, hogy amit sok motoros honfitársunk megtesz, azt bizony autóval is érdemes, mert nemcsak síszezonban, hanem nyáron is jó úti cél az Alpok - sőt akkor jó igazán a lezáratlan hágókon tekeregni. Már amennyiben szeretünk vezetni.