Az első Eldorado 1953-ban érkezett, akkor még a Series 62 felszereltebb változataként, és Harley Earl rajzolt neki gömbölyded vonalakat. A rengeteg kényelmi extrával felszerelt kocsik összes sorozata
státuszszimbólumnak számított Amerikában,
de a valódi ikonná az 1959-es, Chuck Jordan tervezte króm- és fecskefarok-csoda nemesedett, ma komoly kultusszal rendelkezik.
Bár az Eldoradók kifejezetten jómódúaknak készültek, népszerűségük és eladásuk folyamatosan nőtt, miközben méreteik is gyarapodtak: az 1971 és 1978 közötti sorozat öt centit nyúlt hosszban, tizenötöt tengelytávban, így ezek a gépek a közel 5,7 méteres hosszukkal és 3,2 méteres tengelytávjukkal a család valaha gyártott legnagyobb tagjai.
1971-ben már a hetedik generáció jelent meg, a hatalmas, 8,2 l-es V8-ast (400 lóerővel) már az elődmodellben bemutatták,
sorozatgyártású autóba azóta sem tettek nagyobbat.
De kellett is az erő, mert a luxuskabrió üresen is 2,4 tonnát nyomott.
Az amerikai mérnökök közben arra is rájöttek, hogy a fronthajtás nem ördögtől való, de érdekes módon csak a nyitott kivitelt tervezték ilyenre, a keménytetős maradt hátsókerekes.
Tesztautónk is elöl húz, de 8,2-ese az olajválság és a szigorodó környezetvédelmi szabályok hatására már csupán 192 lóerős, a nyomatéka pedig 488 Nm, ami persze tisztességes, de ma már egy kétliteres dízel is tud többet.
1976-ig csak ezzel a motorral gyártották, 1977-től 180 lóerős 7,0 l-est is lehetett hozzá rendelni.
Kötelező volt az évenkénti fazonigazítás,
a 75-ös szezonban dupla kockalámpákat szereltek az Eldókra, és levették a hátsó keréktakarókat, miközben a karosszéria szögletesebb lett. „A becsvágy egy álom, V8-as motorral” – mondta egyszer a Cadillac-rajongó Elvis Presley.
Tesztautónk gazdája is Elvis-rajongó, s jól tudta, hogy a Királynak többek között egy 1975-ös Eldoradója is volt, így éppen ilyet keresett. Itthon talált rá, de magas árából kilenc hónapnyi alkudozás után sem engedtek. Végül a felesége vetett véget a nyűglődésnek, árajánlatot tett a tulajnak, és két percet adott a döntésre: a módszer bevált, az aranyszínű nagyvas gazdát cserélt.
A ránézésre szép állapotú autóval sok probléma akadt: a hátsó automata pneumatikus szintszabályozás-kompresszorának szakadt volt a membránja, cserélni kellett a hűtőt, a lengéscsillapítókat, a fűtőradiátort és a generátort is. A kormányműből folyt az olaj, rossz volt a karburátor és a tetőnyitó mechanika is.
Beülés után a rengeteg kapcsoló tűnik fel először: motoros ablakok (mind a négy elektromos), antenna, ülésállítás, klíma, szellőzés, tempomat, de nincs vízhőmérő, és a benzin fogyására is csak lámpa figyelmeztet.
Szobányi az utastér, heverőnyi az ülés,
de hiába várjuk a szokásos nyers gurgulázást, a V8-as csendesen duruzsol, és nagyobb tempónál sem hangos.
Kipróbáltuk a padlógázt: lomhán gyorsul (0-100: 14 másodperc), de a 192 ló a kellemes cirkálásra bőven elég. A szintén fronthajtású (és konszernrokon) Oldsmobile Toronadohoz tervezett, THM-425 jelű, háromfokozatú automata puhán és gyorsan dolgozik.
A nagy test szinte úszik az úton, a lebegést csak a nagyobb kátyúk tudják megzavarni; kanyarodáskor és fékezéskor
kötelező mutatvány az imbolygás és a billegés.
Elöl 28 centi átmérőjű hűtött tárcsák, hátul dobfékek fogják meg - természetesen szervóval - a hatalmas testet; megfelelőek, de a mai forgalomban ajánlatos az óvatosság és a szokásosnál nagyobb követési távolság.
Jó, hogy az ultrakönnyű kormányzáson nem érezni a hajtási befolyásokat, igaz, visszajelzést is alig. Az Eldorado nemcsak amerikai kortársaihoz képest kifinomult szerkezet, de fő különlegessége, hogy hatalmas motorja elöl hajt!
Műszaki adatok
Motor: OHV-vezérlésű, csupa vas V8-as benzinmotor elöl hosszában beépítve.