A Porschénál mindig a tökéletesre törekedtek, nagyjából ezért válik szinte minden arannyá, amihez Stuttgart-Zuffenhausenben nyúlnak. A Cayenne is jó hírű termék a kezdetek óta, gyakorlatilag eltartotta a céget a rajta keresett pénz. Pedig az első széria 270 000 darabot, a második pedig félmilliót tudott eladni, egy tömeggyártónak ez aprópénz, amiért sokszor le sem hajolnak.
A Porsche-árcédula azonban azt jelentette, hogy ekkora darabszám mellett is vaskosan nyereséges a Cayenne program. Az is igaz azonban, hogy
hét éves az előző széria, és az új fejlesztések fényében rohamosan öregedett.
Egy tavalyi bemutatón, ahol 911, Boxster és Macan mellett egy dízel Cayenne-t is vezettünk, az derült ki, hogy nem csak a sportkocsikhoz, de még a kisebbik SUV-hoz képest is billegős-bólogatós hajó a nagy batár.
Az új Panamera technológiai tűzijátéka azonban sejteni engedte, hogy a harmadik Cayenne nagyot lép majd előre. Így előzetesen azt vártam, hogy Macan alakját kapja, csak nagyobb lesz és erősebb, kanyarodni pedig úgy fog, hogy nem hiszem el. Pontosan ez történt. És még mindig nem hiszem el.
Az új Cayenne 9 milliméterrel alacsonyabb ugyan a réginél, minden más tekintetben viszont nőtt, a csomagtartó például már 770 literes (+100 liter). Az utastér is egy hombár, akár négy megtermett felnőtt terpeszkedhet el kényelmesen, de az ötödik utasnak is jut hely, vészesetben.
A növekedés ellenére könnyebb, mint valaha,
az alapmodell a típus 2002-es bevezetése óta először 2 tonna alatt tudott maradni (1985 kg), átlagosan 65 kiló a menetkész tömeg csökkenés - vagyis egy vékonyabb utasnyi ballaszttól szabadult meg.
Ezt úgy érték el, hogy a kasztni csak a legfontosabb terhelési pontokon acél, a nagy része viszont alumíniumból készül, tehát az utolsó csavarig új. Minden motor is új, és mindegyik turbós, ahogy az 2017-ben szinte kötelező - de most először dízelt nem kínálnak belőle. Az alapverzió, melyet most nem próbálhattunk, az Audival közös háromliteres turbós benzinmotort használja (340 LE, 450 Nm, 6,2 s gyorsulás 100 km/h-ra).
A következő lépcső, az S most már csak egy 2,9 literes V6-os, cskhogy két turbót is kap a Porsche saját motorja (440 LE, 550 Nm, 5,2 s gyorsulás 100 km/h-ra).
Még a csúcs Turbo is összement, már csak négyliteres,
de ez megmaradt V8-nak, és szintén két feltöltő lélegezteti (550 LE, 770 Nm, 3,9 s gyorsulás 100 km/h-ra). E két motor szoros rokonságban áll egymással, gyakorlatilag a két henger „levágása" a különbség köztük, és egyelőre csak a Panamerával közösek - meglátjuk, később megkapja-e őket a Touareg, vagy a Q7.
A kocsi vonásai előnyükre változtak, Varga Péter dizájner remek munkát végzett: hiába óriási batár, egyáltalán nem tűnik annak. Szerintem ez az eddigi legszebb, legarányosabb Cayenne, már nem az a buflák rokon, akit csak a várható örökség miatt tűrünk meg az asztalnál. Különösen a fara lett csinos, ez a vízszintesen végigfutó „egybe-lámpa” nagy kedvencem, örülök, hogy 1990 után újra divatba jött.
Az orrát a hatalmas hűtőrács uralja, mely mögött reluxák zárják le, vagy engedik rá a levegőt a számos radiátorra, és még így is előfordul, hogy kiadós
autókázás után nem állítja le a motort a start-stop rendszer,
mert vissza kell hűteni a rendszert.
A kerekek is nőttek, az alap most már 19-es, a Turbóhoz, illetve ha kerámiafékkel kérjük, akkor már az S-hez is 21-es tappancs jár, és ezen nincs mit csodálkozni, egyszerűen ekkora tárcsák kellenek alá, na meg így jók az arányai. Szélesek a felnikre szerelt abroncsok, hátul 315-öst is láttunk a próbált kocsikon, szóval simán elvihet félmilliót a gumicsere költsége. Nem csak a benzinfogyasztásra költünk, ha kihasználjuk a Cayenne tudását.
A technológiai csomag egészen megdöbbentő, egy önálló cikket is megérne, már csak azért is, mert az autónak ez a kulcsa – legalábbis a próbált, jól felszerelt változatoknál. Ha csak a futóművet nézzük, ott elektronika vezérli a rugózást, a csillapítást, az adaptív kormányt és a kanyarstabilizátort (!),
sőt, van négykerék-kormányzás is,
mely kis sebességnél segít befordulni, nagy tempónál pedig stabilizál. Persze a differenciálművek is vezéreltek, a középső és a hátsó zárható is, ha az autó úgy dönt, vagy olyan terep-programot hívunk elő (murva, sár, homok és szikla beállítás áll rendelkezésre).
Háromféle fékrendszer van, mert az alap acéltárcsák és a korábban is elérhető karbon-kerámia közé lépett egy harmadik fokozat is, a tungszten-karbid bevonatú tárcsák. Mind a háromhoz fix féknyereg jár, az ezekben dolgozó munkahengerek száma a motorváltozattól függ.
Szintén háromféle fényszóró közül választhatunk, mert bár alapfelszereltség a LED, ezt lehet tovább automatizálni, a csúcsverzióban 84 fényforrásból álló mátrix varázsol, így meg tudja oldani a kocsi, hogy a reflektor mindenhová világít, csak a szembe jövő szemébe nem.
Odabent csak a főhelyen csücsülő fordulatszámmérő fix,
amúgy személyre szabható digitális kijelzőket találunk, a középkonzolon pedig 12,3 hüvelykes a full HD navigációs és vezérlő felület. A kismillió beállítás kezelését segíti, hogy érintés érzékeny és tud magyarul.
A meghívón Kréta szerepelt, ahol egyrészt még nem jártam, másrészt azért novemberben ott sincs strandidő. 15-20°C mellett erős szél és szórványos eső várt minket a kihalt, és amolyan igazi balkáni módon ütött-kopott görög szigeten. Persze nem fürödni mentünk, de az időjárás nagyon is számít, mert a mediterrán világban gyakran használt szürke aszfalt vizesen csúszik, mintha beszappanozták volna. Ami egy két tonnás, 550 lóerős és sok tízmillió forintot érő Cayenne Turbo volánjánál annyira nem vicces.
Az úthálózat rosszabb, mint a magyar, keskeny, rázós, úthibákkal tarkított csíkokon táncoltunk végig két település között, hogy aztán a falvakban még inkább össze kelljen húzni magunk, a régi kőházak árnyékában ugyanis gyakran egy autó szélességben kanyarog az anno bizonyára csacsifogatokra méretezett ösvény. És tudják, mi a szép?
A Cayenne brutális távolság-zsugorító bűbájt tud,
még ilyen körülmények között is képes 40-50 percet hozni a navigáció által saccolt menetidőn.
Egyszerűen nincs elfogadható magyarázat arra, ahogy ezek a gépek mozognak. Először az S-t vezettük, mely egyrészt remekül szól, pedig csak egy turbós V6, másrészt bőven elég erős hozzá, hogy akkorát autózzunk a hegyeken, amit eddig csak sportkocsitól tartottam volna lehetségesnek. Aki bekötött szemel ülne bele, holtbiztos, hogy sosem tippelne SUV-ra, mert ilyen kanyartempó, ilyen gyorsulás-lassulás, és mindeközben ilyen stabilitás és nyugalom egyszerűen nincs.
Ha puhára állítjuk a futóművet, akkor azért visszahelyeznek néhány fizikai szabályt a helyére, de sportban
egyszerűen nem dől, nem billeg, csak kanyarodik a gép
- ha úgy hozza a sors, akár farolva. Mert bizony hátul hajt, csak kipörgő kerék, vagy terep-program esetén juttat komolyabb nyomatékot az első tengelyre is. Mivel newtonméter akad bőven, csúszós felületen akár négy kaparó kerékkel is ki lehet lőni. Egy két tonna feletti utazóbatárral.
A Turbo érdekes módon csak a sebességre tesz rá még egy lapáttal, az élményre nem. Fék és futómű ugyanaz volt a próbált kocsik alatt, a drága csúcsmodell azonban laminált, hangszigetelő üvegezést kapott, ezért a kint kellemesen zsíros-röfögő orgánumából belül nem sokat hallunk. Szóval jelen állás szerint a Cayenne S a jó választás, csak fel kell szerelni megfelelően, többek között a "típusjel törlése" opció mellé is pipát téve.
Aztán egy kihalt egyenesben aktiváltuk a Turbo rajtprogramját,
majd 3,9 másodperc után, a 100 km/h-t elérve egy kicsit engedtünk a gázon, hogy legalább a levegővétel menjen... ez már az az erő, ami önmagában is szórakoztató, nem kérdés. De csak egyikből a másikba átülve érződik a különbség, abszolút értéken mérve az S is bőven elég erős. Még szép, 440 lóerővel.
Terepre is küldtek a gyáriak, bár a választott pályáról sokat elmond, hogy a navigáció ismerte - viszonylag sima utak voltak ezek, csak aszfalt helyett murvával, kövekkel. A Cayenne egy pillanatra sem jött zavarba,
komoly hasmagasságot adhatnak az opciós légrugók,
és a hajtásnak ilyen helyen gyerekjáték előre jutni. Inkább csak a gumi a gond, hiszen a 315/35 ZR 21-es sport-abroncs bizonyára nem lenne boldog huzamosabb terepezéstől. Szóval jó oka van, hogy kevés gazda használja ki ezt a tudást, hiába komolyak a gép képességei.
A Cayenne egy igazi világjáró, ha valakit nem zavar az ára, a 15 liter körüli fogyasztás (bátor jobb lábbal a 25-30 l sem elérhetetlen) és az, hogy nem tudják bárhol megjavítani. Eddig ennek a tudásnak, és a hatalmas méretnek az volt az ára, hogy aszfalton csak „ahhoz képest" volt ügyes egy ilyen autó. Most azonban az a helyzet, hogy a Cayenne szintet lépett, és komolyan el kell gondolkodni azon, minek is tekintsük a továbbiakban.
Azt a kocsit, ami drága, szép, luxuskivitelű, komfortos, és elég sportos ahhoz, hogy óriási tempóval zsugorítsa össze a kontinenseket, úgy hívjuk: grand tourismo. Na, már most az új Cayenne a fenti felsorolás mindegyik pontját tudja, méghozzá tökéletesen, csak mellé terepen is boldogul.
Plusz megadja a jó kilátást, illetve biztonságérzetet,
amire manapság oly sok vevő vágyik, és ami zsenialitása ellenére diszkvalifikálja a hasonló képességű Panamera kombit.
Persze egy ekkora szabadidőautóra rásütni, hogy GT, az istenkáromlással határos, de ha őszinte vagyok, észérvet nem tudok felhozni ellene, legfeljebb érzelmit. Én valószínűleg a lottó ötössel a zsebemben sem ezt venném, mert egyszerűen nem én lennék, de a harmadik generációval elérte a Porsche Cayenne, hogy már nem megmosolyogni fogom a tulajdonosokat. Hanem irigyelni.