A Suzuki 2015-ben vágott bele a Vitara gyártásába (itt olvashatja első tesztjét), s a legújabb esztergomi modell igazi sikertörténet: a bemutatás óta jól fogy a kiskategóriás SUV, ráadásul a 2017-es évet 8786 eladott darabbal abszolút elsőként zárta a magyar piacon. Európában is kelendő a 4,17 méter hosszú modell, a felhasználói tapasztalatok pedig alapvetően mindenhol kedvezőek.
Nekünk sincs túl sok okunk panaszra azzal az autóval, amelyet szerkesztőségünk használ. A piros-fekete GL+ modell
2016 augusztusa óta közel 52 000 kilométert futott,
vagyis nem sokat unatkozott. Úgy gondoltuk, most már időszerű megosztanunk közös élményeinket.
A magas építésmódnak hála könnyű a beszállás mindkét sorba, igaz, a hátsó traktus lábtere kisautós (a tengelytáv mindössze 2,5 méteres). Valamennyi műanyag kopogósan kemény, ráadásul a gyár még a felületek kialakításával sem trükközik, hogy legalább jobbnak tűnjenek a plasztikok, mint amilyenek valójában, de ezt már megszokhattuk a mai Suzukiktól. Ugyanakkor emiatt a minőségérzet sokkal rosszabb, mint egy konkurens francia vagy német modellnél.
Emellett az sem vall túl sok belsőépítészeti átgondoltságra, hogy a díszítőbetétek között matt alumíniumot, acélszürkét és krómozottat is találunk, ez így együtt nem az igazi. Rossz, hogy
a műszerfal felső panelje vonzza a port,
nagyon hamar koszos lesz, és letakarítani sem könnyű (szinte mindig maradt rajta szösz). A jó oldaltartású, hosszú távon sem fárasztó, állítható magasságú első ülések kárpitjain még nem látszik a használat, ahogy a bőrkormányon sem.
Sajnos a váltókar gombján lévő krómozott díszgyűrű 40 ezer kilométernél elrepedt, és meg is sebezte a vezető jobb kezének tenyerét; még nem reklamáltunk miatta, de bízunk benne, hogy garanciában kicserélik. Elszakadt a kesztyűtartó alatti részre felrögzített textilkárpit egyik füle: a félig merev szövetdarab így állandóan lehajlott a lábtérbe, ezért leszedettük a szervizben, ahol azt mondták: ez típushiba, hiszen egy pillanat alatt le lehet rúgni, nem is érdemes újat venni.
GL+ szinttől jár hozzá a Bosch-gyártmányú érintőképernyős fedélzeti rendszer. Emiatt már kétszer kellett szoftverfrissítésre vinni az autót:
hol megállt a navi térképe, hol recsegett a kihangosítója.
A MirrorLink funkció nem működik az általunk használt okostelefonnal (ezt sok felhasználó is írja panaszként), és nem jó, hogy a telefonkönyve sokszor a neveket nem, csak a számokat írja ki, ráadásul a lista hajlamos ugrálni, így menet közben félretárcsázhatunk.
Egyébként a rendszer kezelése nem nehézkes, igazából szerethető darab. Zavaró, hogy a vezető előtti műszerfali óra és a fedélzeti rendszer órája eltérően jár, mivel utóbbi a GPS-ről maga állítja be a pontos időt, s hozzá képest folyton késik a másik (állandóan lehet állítgatni, majd idővel az ember inkább beletörődik ebbe).
Kezdetben menet közben semmi sem zörgött, de mára a kalaptartó nyikorgása állandó kísérő (főleg rossz úton lármázik, mert nem támaszkodik fel jól az ötödik ajtón), és a B-oszlop, valamint a műszerfal középső része felől is hallani néha nyöszörgést. A csomagtér jól használható,
három nagy bőröndöt bele lehet gyömöszölni,
gond nélkül beleférnek egy háromtagú család cuccai négy-öt napra.
Hatásos az ülésfűtés, ám a szélvédő-párátlanítás és a tükörfűtés hatásfoka gyenge, ez télen különösen bosszantó. Az ablaktörlő lapátokat néhány száz kilométer után cserélni kellett, mert csúnyán csíkoztak. Jellemző, hogy a budaörsi márkaszerviz nem éppen udvarias munkafelvevője lényegében kinevetett bennünket, amikor a garanciális csereigényünket jeleztük, de az a műhely, ahol újként átvettük az autót (Suzuki Gusztáv), szó nélkül cserélte a hibás darabokat.
Cikkünk nem ért véget, kérjük, lapozzon!