A Hyundai nem titkoltan az erős ferdehátúak, a hot hatchek krémjét vette célba az i30 N-nel, vagyis a Honda Civic Type R-t, a Seat Leon Cuprát, a Peugeot 308 GTi-t és a Renault Mégane RS-t.
Merész vállalás egy olyan márkától, amely korábban még sosem gyártott igazán izgalmas autókat:
a 90-es évek Coupéja egy halovány Calibra-koppintás volt, a 3+1 ajtós Velostert izgalmasabb volt nézni, mint vezetni, a hátul hajtó Genesis Coupé pedig inkább volt egy Amerikának szánt kényelmes gran turismo, mint vérbő sportkocsi.
A Hyundai-Kia azonban akkora fejlődésen ment keresztül az utóbbi években (a gyártók globális rangsorában feljöttek az 5. helyre, megelőzve a Fordot is), hogy úgy gondolták az igazgatótanácsban, elkezdhetnek végre valódi sportautókat gyártani, mert a piacot már kellően letarolták a praktikus, megbízható, kedvező árú családi autóikkal.
Ugyan a nagyteljesítményű modellek általában nem kecsegtetnek hatalmas példányszámmal és profittal, viszont erősítik az adott márka imidzsét és a vásárlók érzelmi kötődését, valamint megmutatják, hogy a gyártó mire képes valójában, ha a komoly műszaki tudást igénylő autók tervezéséről van szó.
Az N az a Hyundainak, mint a Mercedesnek az AMG, a Volkswagennek az R GmbH, a Renault-nak a Renault Sport, vagy a BMW-nek az M GmbH. A részlegvezető pedig az az Albert Biermann, akit 2015-ben csábították át a BMW-től, ahol 1983 óta dolgozott, ráadásul 2008 óta éppen az M GmbH elnökhelyettesi pozíciójában.
Korábban a Hyundai és a pályaversenyzés egymástól távol álló fogalmak voltak, az i30 N ebben is nagy változást hozott: a Túraautó Világkupában (WTCR)
az egyéni és a csapat világbajnoki címet is ilyen versenyautóval nyerték meg idén,
többek között Michelisz Norbi is szerzett futamgyőzelmet, ráadásul a májusi nürburgringi 24 óráson is dobogóra állhatott az egyik gyári alakulat.
Biermann sok interjúban elmondta, hogy
sosem törekedtek arra az i30 N fejlesztésekor, hogy megdöntsék a Honda Civic Type R körrekordját a Nürburgringen,
mert egy átlagos vásárlónak teljesen mindegy, hogy az autó 112 vagy 116 km/órával képes átmenni a Hohe Acht kanyaron. Helyesen inkább arra koncentráltak, hogy a kocsi vezetése mindenhol élvezetet nyújtson, hogy bírja az igénybevételt versenypályán is, és hogy elérhető áron meg lehessen kapni.
Például azon spóroltak, hogy lemondtak a menő Recaro ülésekről, a Brembo fékekről és az egyéb, külső beszállítóktól beszerezhető csecsebecsékről. Miért is lenne szükség ezekre, amikor egy Hyundai-méretű konszern mindent elő tud állítani jó minőségben házon belül is?
Leszámítva persze a gumit, ezért
a Pirellivel egy speciális keverékű, kifejezetten erre az autóra szánt P Zerót fejlesztettek ki,
amely tapasztalataim alapján még esőben is elképesztően tapad, nemhogy szárazon. Valószínűleg akkor sem érdemes lecserélni, ha pályanapra megyünk, viszont a futásteljesítményéről sokat elmond, hogy a 12 ezer kilométert futott tesztautón már a második abroncsgarnitúra teljesített szolgálatot.
Bár a tesztautó a speciális N kékben és feltűnő matricázással érkezett, ha elképzeljük valami hagyományos színben matricák nélkül, akkor rájövünk, hogy ez inkább egy báránybőrbe bújtatott farkas, mert
nem nagyon kérkedik az erejével.
Nincs rajta hatalmas hátsó szárny, motorháztetőbe vájt kopoltyú, fenyegető első légbeömlő, és a sárvédőit is csak épp annyira szélesítették ki, hogy beférjenek alájuk a 19 colos felnik.
A hot hatchekben azt is szeretjük, hogy miközben erősek és gyorsak, ugyanolyan praktikus családi autók, mint a kiindulási alapot jelentő háromhengeres polgári változatok. Ez igaz az i30 N-re is, az utastere kellően tágas, a terhelhetősége több mint fél tonna, és a 395 literes csomagtere is nagyobb, mint a kategória átlaga.
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra!