Sokként érte az autós világot, amikor 2015-ben a Rolls-Royce bejelentette, hogy „magas építésű” modellen dolgozik. A Sports Utility Vehicle (SUV) kifejezés kerülésére kínosan ügyeltek, hiszen
semmi sem áll távolabb a márkától, mint a sportolás,
a kocsi mottójául az „erőlködésmentesen, bárhol”- t választották, ami tökéletesen közvetíti a gyár szándékát. Valószínűleg kikövetelték az ügyfelek ezt a kocsit, hiszen sok olyan milliárdos létezik, aki a dubaji homokdűnéken, az Alpok behavazott útjain, a Skót-felföld sziklás terepén vagy Oroszország és Kína úttalan útjain is elvárja azt a kényelmi szintet, amit aszfalton már megszokott a korábbi Rolls-Royce limuzinjától.
2018-ban aztán be is mutatkozott a világ legnagyobb gyémántjáról elnevezett Cullinan, mint
a patinás brit márka első négykerék-meghajtású autója.
A gyár korábban még sosem készített terepjárót, bár az első világháború idején Arábiai Lawrence fegyverekkel felszerelt Silver Ghostokkal uralta az arab sivatagot, de például az indiai maharadzsa is előszeretettel ment az angol luxusautóival tigrisvadászatra a 20-as, 30-as években.
A Rolls-Royce mindent megtett, hogy a Cullinan megjelenésében igazi Rolls maradjon, és hogy különbözzön a piac többi luxusterepjárójától. Azt találták ki, hogy a szokásos kétdobozos helyett egy háromdobozos karosszériát terveznek, ami azt jelenti, hogy
a csomagtartónál még van egy rövid, kiugró lépcső.
Ez gyakorlatilag semmire sem jó, csak arra, hogy megkülönböztesse a Cullinant, és hogy le lehessen írni a sajtóanyagban: arra a hőskorra emlékeztet, amikor a csomagok még az autón kívül, a hátsó részhez szíjazva utaztak.
Szerencsére Goodwoodban ízlésesebben oldották meg a „háromdobozos terepjáró” feladatot, mint Stuttgartban, a Mercedes-Maybach tavalyi SUV tanulmánya ugyanis a szakma és a közönség egybehangzó véleménye szerint is szörnyű lett. Szokatlan karosszériája miatt azért sok kritikát kapott a Cullinan is,
sokan felcicomázott London-taxinak csúfolták,
amiben van valami, elég csak az irdatlan méretű (5,34 méter hosszú, 2 méter széles és 1,83 méter magas) karosszéria arányait alaposabban megvizsgálni.
Viszont amikor a Gresham-palota bejáratánál megláttam a fél napra megkapott tesztautót, azon kaptam magam, hogy nem is találom rondának, és az is meglepett, hogy ügyesen titkolja valós méreteit. Frank, a Rolls-Royce utazó sajtósa elárulta, hogy szinte minden újságíró azzal kezdi vele a beszélgetést, amikor Cullinanért jön, hogy a kocsi élőben kisebb és szebb, mint várta.
A tipikus Rolls-jegyek, mint a panteon hűtőmaszk, a rajta lévő, Eksztázis Szellemének hívott angyal, a hosszú motorháztető és a visszafelé nyíló „öngyilkos” hátsó ajtók mind megvannak, de
a karosszéria hossza és a maszk magassága nem éri el a Phantomét,
mert valamivel azért jelezni kell az ügyfeleknek, hogy melyik a márka igazi csúcsmodellje.
Ugyanarra a moduláris kialakítású alumínium térvázra épül a Cullinan, mint az egy évvel korábban bemutatott Phantom, de a szerényen csak „Luxus Architektúrájának” hívott alapokon komoly változtatásokat hajtottak végre. A Phantomnak ugyanis nincs vonóhorga, és a hátsó szélvédője sem a csomagtérfedéllel együtt nyílik, ami eltérő hátsó teherviselő struktúrát igényelt a Cullinan számára. Ellesték a Range Rovertől az a trükköt, hogy a csomagtérfedél alsó része külön is lenyitható (természetesen villanymotorral), hogy horgászpadként vagy kempingasztalként funkcionáljon.
A tesztautó egyik extrafelszereltsége is kihasználja a kis „platót”, a csomagtartó nyitott állapotában ugyanis gombnyomásra előcsúszik egy polc, amelyen két kis bőrülés fordul ki ezzel egyidejűleg. Apró csalódás, hogy a háttámlákat már kézzel kell felhajtani, de ennyi fáradozás talán még egy angol nemesnek is belefér, pláne, hogy ezen kívül
nem sok dolog található az autóban, amit kézzel kell mozgatni.
Még a trezorba illően vastag ajtókat is villanymotor húzza be, a kívülről történő csukáshoz pedig elég pár centit határozottan lökni a kézzel polírozott kilincsen, a csukást már befejezi az automatika.
Miben más még a Cullinan, mint a piacon található többi luxusterepjáró? Például a négyüléses verzióban a csomagteret
hő- és zajvédő üvegfal választja el az utastértől,
ami nemcsak arra jó, hogy a hátsó futómű felől érkező zajokat megszűrje, hanem arra is, hogy az utastér hőmérséklete ne változzon meg akkor sem, amikor rekkenő hőségben vagy fagyban pakolja a bőröndöket a személyzet.
Hátul magasabbak ülnek az utasok, mint elöl, alapáron háromszemélyes üléspad jár ide, amihez azért nincs üvegfal, mivel a támla egyharmad-kétharmad arányban dönthető – ilyen sem volt még egyetlen Rollsban sem. Itt is mindent villanymotorok végeznek, még arra is ügyeltek, hogy döntés közben a fejtámlák feljebb csusszanjanak, nehogy benyomják az ülőlapot, sőt,
még a csomagtér padlóját is meg lehet emelni villanymotorral,
hogy síkba kerüljön az üléssel: így könnyebben csusszannak be a milliókat érő festmények és szőnyegek.
Kényelmesebb üléseket is nehéz elképzelni, mint a Cullianen elöl és hátul is masszírozós foteljeit; a lábak pedig
5-6 centi vastag, puha gyapjúszőnyeget
taposnak, beüléskor kedvem támadt volna levenni a cipőt. A német beszállítótól érkező bőrkárpit vastag, illatos, és legfőképp valódi. Frank szerint ezért nem találtam olyan izzasztónak, mint más autók bőrnek mondott huzatait, pedig a tesztautóból hiányzott a szellőztetés lehetősége – talán nem akarták kilyuggatni a nemes anyagot.
A Rolls-Royce tervezési filozófiájának a lényege, hogy a csúcstechnika rejtve legyen,
a legtöbb funkciót úgy lehessen kezelni, mint a 40-50 évvel ezelőtti modellekben. Jó példa erre a polírozott alumínium légbeömlők zárása a masszív fémpálcákkal, vagy a hőmérséklet beállítása a számozatlan, kék-piros forgótárcsákkal.
A cikk nem ért véget. Kattintson a második oldalra a folytatáshoz!