A szovjet vezetés a '60-as évekre elfogadta a tényt: Moszkvicsokkal és Zaporozsecekkel nem képes megfelelő mennyiségben ellátni a dolgozókat. Két nyugati típus licencszerződése várt az 1966-os végső döntésre: a Ford Taunus 12M P4-esé és a Fiat 124-esé.
Végül a Fiat nyert, főleg frissebb konstrukciója és robosztus kialakítása miatt,
de a több módosítást kellett eszközölni ahhoz, hogy bírja a szovjet útviszonyokat. A döntés helyességét rögtön igazolta, hogy a 124-es lett '67-ben az Év autója.
A licencszerződés ötletét először az olasz kommunista párt főtitkára, Palmiro Togliatti vetette fel, róla nevezték el a sztyeppe közepén, a Zsiguli hegység mellett felépített autóvárost. A VAZ (Volgai Autógyár) a hetvenes években már évi 700 000 autó gyártására volt képes, a szerelőszalagok összesített hossza elérte a 160 kilométert. 1971-től a Ladákat az európai kapitalista országok többségébe, sőt Kanadába, Ausztráliába és Japánba is exportálták, így deviza jutott a Szovjetunióba.
Persze óriási különbségeket tapasztalhattak a tőkés piacok vevői a szocialista országokéihoz képest, nem kellett például évekig várniuk az átvételre, mint például nálunk a Merkúr-vásárlóknak. Ott a Lada nem hőn vágyott családi presztízsautónak számított, hanem olcsó modellnek, és
valószínűleg a jobb gyártási minőségről szóló legendák sem teljesen alaptalanok.
Számos nyugati piacon jól felszerelt változatai is léteztek, rendszerint a helyi importőrök vagy kereskedők extrázták.
Míg nálunk kezdetben Zsiguli néven értékesítették a 2101-esket, a tőkés országokban általában kezdettől a Lada márkanevet használták. Az alábbi galériában színes nyugati prospektusok világába kalauzoljuk önöket, korábbi cikkünkre kattintva pedig megismerheti, milyen különleges (köztük jobbkormányos, automataváltós) veterán nyugati exportmodelleket hoznak be manapság a lelkes magyar Lada-rajongók.
Még több veterános olvasnivaló a Retro Mobil novemberi számában: