Képzeljük el, ahogy ott áll előttünk álmaink nője. Hosszú haj, feszes bőr, igéző tekintet, csodálatos idomok. Félénken közelítünk felé, kicsit tartva a visszautasítástól, de ő csak minket néz. Hozzá lépünk, megérintjük gyönyörűen lakozott ujjait – és ekkor ér minket a letaglózó felismerés: a nő, akiről oly hosszú ideje fantáziáltunk, valójában gumiból van! Nagyjából ilyen sokként ért az első találkozás a Harley-Davidson Live Wire-rel, mely klasszikus motoros szemmel nézve tulajdonképpen egy értékelhetetlen közlekedési eszköz, mégis hivatkozási pont lesz tíz év múlva. Elmondom, miért.
Óriási gondban vannak a nagy motorgyártók, a vásárlói kör egyre idősebb, a fiatalokat még az autózásnál is kevésbé érdekli a motorozás.
A Z-generáció tagjait nem vonzza annak lehetősége, hogy órákat üljenek egy motoron, izzadva, fázva, görnyedt háttal, oldalszélben, esőben.
Ehelyett instant élményeket keresnek, akárcsak egy Tesla-tulaj. Ha gázt adnak, azonnali és brutális legyen a gyorsulás, amivel bárkit le lehet nyűgözni egy pillanat alatt, a külső ne harmonikus legyen, hanem menő, feltűnő, dögös. A nyugodt harmóniára ott vannak a nyugdíjas évek.
De legyen a végletekig kifinomult a működés is, elvégre nem most másztunk le a fáról, hogy mindenféle berregő taligát motornak nevezzünk. Végezetül az sem árt, ha tisztaüzemű a motorunk, nehogy a háromgyerekes szomszéd megszóljon minket, hogy mi is olyan érzéketlen bunkók vagyunk, mint azok a boomerek, akik felélték mások jövőjét.
Megbélyegzett generáció
A boomer angol eredetű szleng kifejezés a világháború után, 1941-1965 között született generációra. Nevét a háború után megugrott születésszám (= baby boom) után kapta. A kifejezéssel gyakran találkozni „Ok, boomer!" formában is, amit az ellenkező (általában konzervatív) véleményre használnak a fiatalok válaszul. Jelentése: „köszi a véleményed, de kit érdekel?". A kifejezés mögött az a gondolat áll, hogy a boomer generáció nem ért a modern dolgokhoz, önző, élvhajhász hozzáállásával pedig tönkretette a Földet, cserbenhagyta a következő generációt, és nincs értelme a kérdésben a további párbeszédnek.Érthető, hogy ebben a helyzetben a gyártók piszkosul szenvednek, és nagyjából annyira megy nekik könnyen a vásárlók elérése, mint M. Richárdnak az autó nélküli közlekedés. Nem elég tehát az eddigi kategóriahatárokat bővítgetni, újakat kell alkotni, amivel meg lehet szólítani a mai huszonéves generációt. Ehhez pedig a legjobb fegyver az elektrifikáció. Igen ám, de ehhez jó adag know-how és innováció kell.
Az iparágat kicsit is ismerők logikusan valamelyik európai (BMW, KTM) vagy japán márkától várták volna az iparági megváltást és a kétkerekű közlekedés elektromos reneszánszát. Ehhez képest az a motorgyártó húzta elő a cilinderből a legmenőbb technikát, aki 1903-as alapítása óta tulajdonképpen
abból él, hogy a legendás márkanevet a japán takumi-mesterekhez illő alapossággal csiszolgatja évről évre egyre fényesebbre,
és ehhez a minden emberben zsigeri szinten működő nosztalgiát használja, tényleg csak minimális innovációt tolva a termékeibe.
Most azonban úgy voltak vele, hogy ebbe az elektrifikációval járó úttörő szerepbe bele kell állni, mert az a fiatalok szerint szexi, ki kell lőni a saját holdrakétát, és utat kell mutatni a tévelygő konkurenciának, hogy mire is számíthat az a vásárló, aki a XXI. században motorozáson gondolkodik. Ennek eredménye lett tesztünk alanya, a LiveWire.
Soha egyetlen fillért sem tettem volna rá, hogy a Harley képes lesz egy meggyőző és jól összerakott elektromos motort piacra dobni, és teszi ezt úgy, hogy közben a márkára jellemző évtizedes jegyek többségét is képes lesz megőrizni. Kezdjük tehát egy szubjektív szemponttal, a formával, ami nekem nem tetszik. A Harley-khoz képest elölről kissé nyeszlett, oldalról pedig (a hajtómű-hűtés-akkupakk hármas miatt) optikailag „hasnehéz", hátulról pedig egész egyszerűen befejezetlen. Bár a féklámpa gyönyörű, nem tagadom.
Semmiképp sincs meg benne a Harley-Davidsonokra jellemző idealisztikus egyensúly a finomság és az elnagyoltság között. De az én véleményem nem meghatározó, mert még a feleségem szerint is egy kényszeres, a részletekbe túlságosan elmélyedő őrült vagyok, a többség pedig nem így gondolkodik.
Tehát nagy valószínűséggel fogalmam sincs a manapság divatos trendekről.
Nem volt mit tenni, rögtönzött piackutatásba kezdtem. A pár napos teszt alatt a lehető legnagyobb merítést végeztem el a LiveWire külső megjelenését illetően.
Több mint negyven embert kérdeztem meg, köztük autómosót, gyorséttermi kiszolgálót, állatorvost, mérnököt, programozót, motoros barátokat, még a Harley-központtal szemben lévő KTM Centrumba is átgurultam. Kivétel nélkül mindenkinek tetszett a vas. (Formatervező már biztos nem leszek ebben az életben...) Úgy tűnik tehát, hogy a Harley jó érzékkel nyúlt a LiveWire arányaihoz, és a kialakításból adódó egyenetlenségektől eltekintve olyan motort alkotott, ami nemtől, kortól és végzettségtől függetlenül mindenkinek bejön.
Mit értek egyenetlenségek alatt? Illesztési problémák, kidolgozási hibák, itt-ott gyengécske ergonómia, a visszapillantó tükrök például használhatatlanul kicsik. De ezek egyrészt még összességükben sem zavaróak egy olyan kategóriateremtő motornál, amely tulajdonképpen példa nélküli, másrészt biztos vagyok benne, hogy a gyártás előrehaladtával ezek a szarvashibák megszűnnek.
Összeszerelési gondok ugyan tapasztalhatók, az elektromos járművek lényegét adó szentháromságot (akkupakk-hajtómű-elektronika) és a futóművet azonban nem viccelték el a Harley-nál. Az akkupakk 15,5 kilowatt óra teljesítményű és a Samsungtól jön, a lengéscsillapítók a Showától érkeznek, az elektronikát a Panasonic adja – és hát náluk nem nagyon van tapasztaltabb cég ezen a területen, elég talán annyit mondanom, hogy a Toyota és a Lexus hiper megbízható hibrid rendszereit is Panasonic vagy Denso elektronika felügyeli. 2020-ban, ha a hosszú távú megbízhatóság a cél, még egy oly legendás amerikai cég is Ázsia felé fordul, mint a Harley-Davidson.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!