Egy tökéletes Alfa a Mazdától – Mazda3 G150 M-Hybird teszt

Az a típus, aki ki sem talál a konyhába, nincs érzéke a gyerekekhez és órákig bír szépítkezni, cserébe vigyorogva bámuljuk a plafont esténként egy közösen eltöltött nap után.

Szívfájdítóan szép tárgy. Nemtől, kortól függetlenül megbámulják, utána fordulnak és leplezetlenül megkívánják, amit meg is lehet érteni, mert különösen ezzel a bordómetál (Mazda nyelven soul crystal piros) színnel tényleg olyan, mint egy kortárs köztéri szobor. Az biztos, hogy nagyon jót tesz az utcaképnek, pláne ebben a bánatos időben, mert szó szerint kiragyog a sok metálszürke és fekete katyvaszból, bár a Mazda helyében azért jobban eleresztettem volna a fantáziám a színekkel. Értem én, hogy kitartanak a bordónál, mert jól bevált és szinte a márka védjegye lett az elmúlt évek alatt, de annyira eltalált a 3-as formavilága, hogy megérdemelne még pár hasonlóan izgalmas árnyalatot.

A konfigurátort megpörgetve sajnos tényleg oda lyukadhatunk, ki, hogy ez az egyik legjobb választás, mert a szürke ötven árnyalatán túl, van még fehér, fekete, egy felejtős Lada-kék és kész. Ez kicsit olyan, mintha a Women'secretben a sok nagymamás fehérnemű mellett csak egyféle csipkés bugyit árulnának.

Pedig nagyon kíváncsi lennék, miként festene egy olyasmi metálzölddel, amit a BMW kevert ki az erősebb 3-asokhoz,

de van egy olyan érzésem, hogy azok a finom pasztellszínek is bitang jól állnának neki, amiket a Hyundai erőltet mostanában.

Centik és literek helyett dizájnnal hódít

Ledöbbentem, amikor a katalógus adatokat böngészve megtudtam, hogy 4 centi híján négy és fél méter hosszú, a tengelytávja pedig 2,72 méter. Csak összehasonlításképpen: a harmadik generációs, azaz a „taxis" Renault Mégane kombi tengelytávja ugyanekkora, és mindössze tíz centivel hosszabb. Erre itt van ez a kavics formájú ízé, aminek a hátsó üléssora egy szépen kárpitozott passzentos bunker és az is biztos, hogy a csomagtartójának méretét se boldozzák ki a katalógusban.

Ezeket persze nem hibaként szeretném felróni, de nem ám, mert az ötajtós 3-as elsősorban egy szép és élményfaktorral bíró autó próbál lenni, és ha mindezeken felül a praktikum is összejön itt-ott, csak örülünk ezeknek az „extráknak". Ugye, hogy lassan kezdünk eljutni az Alfához? Pont ezekkel operált például a Gulietta is, nagy kár, hogy mostanában múlik ki végleg az olaszok kompaktja, így különösen értékelendő gesztus a Mazdától, amiért gyárt még nekünk ötajtós kupét Golf-méretben.

Az „elveszett" centiket elöl kell keresni, egészen pontosan a hatalmas motorháztetőnél, ami az autó egész karakterét meghatározza és tökéletes ellenpólusa a szívszaggatóan gömbölyödő hátsó fertálynak.

Ennek fényében ugyan kit érdekel, hogy a hátsó ablakok mérete akkora, hogy tényleg csak géppuskafészek telepítésére alkalmas,

és 180 centi felett beleér a fejünk a tetőbe a második sorban, ha cserébe az autóipar Kim Kardashianját polírozgathatjuk hétvégente a garázsfeljárónkon.

Aki tágas hátsó helykínálatot és nagy csomagtartót szeretne, annak úgy is ott a 6-os kombi, a CX-5 és újabban a CX-30, mindenki más, meg járjon egy szép autóval - vagy ne adj isten egy olyannal, aminek még a tetejét is el lehet tüntetni a még nagyobb móka kedvéért. Ha így nézzünk, nagyon is jó döntés volt a Mazda részéről, hogy kiszállt a Golf-kategória tárolórekesz/csomagtér/hátsó helykínálat állóháborújából, ami egyértelműen a német autós újságírás egyik legborzalmasabb hozadéka, persze csak ha a sajátmárkás egyenkabátban való fotózkodást nem számítjuk most ide.

Honnan ismerős a légbeömlő és a kormány?

Egyebek mellett azt szeretem a Mazdában, hogy zseniális érzékkel vesz át másoktól szuper dolgokat, de mindezt úgy, hogy nem lóg ki a lóláb, mert az adott megoldás tökéletes harmóniában van a végeredménnyel. Imádtam például az első generációs 3-asban a kerek Alfa beömlőket tekergetni és a csőműszereket a kormány mögött. Ugyanilyen meghatottságot éreztem, amikor az új 3-asban ez egyre távolabbi fiatalságom egyik kultuszautójának, a BMW Z8-as csodaszép kormányát foghattam kézbe, persze mai kiadásban.

Egyébként meg emelem kalapom a beltér formatervezői előtt is, mert úgy sikerült egy mai elvárásoknak megfelelő utasteret alkotniuk, hogy időtlenül szép lett. Szerencsére nem tapétázták ki a műszerfalat kínai tabletekkel, hanem maradtak a hagyományos(nak tűnő) megoldásoknál, és ezt nagyon jó érzékkel tették.

A kütyümániások ugyanúgy megtalálhatják itt a számításaikat a végtelenül hosszú menü mélyén konfigurálható indexhanggal,

mint a régi vágású autóőrültek, akik analóg dolgokon szocializálódtak, aki számára a Nokia 3210-esnél megállt az élet.

A klasszikus, kerek műszerek, az aprócska, csuklóból mozgatható váltókar és a kagylósított ülések mind-mind azt üzenik, hogy jó dolgok történnek a kormány mögött, és ebben csak megerősít minket, amikor felfedezzük az aprólékos kiosztású vízhőfokmérőt a kijelzők között. Ezt bizony azért tolták így az arcunkba, hogy lássuk, mikor melegedett már be a kétliteres szívómotor, és csak utána toljuk neki. Mert arra mérget vehetünk, hogy tolni fogjuk neki.

Kihalásra ítélt fajból való: szívómotoros

Persze a hétköznapokon tökéletesen el lehet vele lötyögni, kétezernél elváltogatva csak a háttérben mormog finoman a technika, de ha úgy adja ki, hogy jön egy pár jópofa kanyar, és nem nyúlunk a váltóhoz, hirtelen egy másik autó vesz körül minket. Nem azt mondom, hogy feltekeri az aszfaltot és egy lábon kihordott infarktus követi a padlógázt, de ahogy finoman megmoccan a kezünkben a kormány a tapadást kereső első gumiktól, majd belesüppedünk a pont kellően tartó ülésekbe és elégedetten hallgatjuk a motor amúgy nagyon szépen megkomponált egyre hangosabb erőlködését, az legalább akkora élményt ad egy autózás iránt fogékony lénynek, mint a 3-as külseje egy szép tárgyak iránt vonzódó lénynek.

Pont kapóra jött, hogy apám idén nyáron lepte meg magát egy CX-30-assal, mert nagyon kíváncsi voltam, mennyire más élmény egyikből a másikba ülni azon melegében.

A műszaki megoldások és méretek gyakorlatilag azonosak, a csomagolás azonban teljesen más.

Szerencsére apámat nem kell sokat győzködni, hogy előszedje garázsából féltve őrzött kincsét, és ki tudja hány év után elinduljunk közösen Dobogókő felé, csak úgy, autózni egy jót a móka kedvéért.

A koszos, nyálkás utak ugyan nem könnyítették meg a dolgunkat, de szerencsére a 3-as sofőrjét csak pont annyira szigetelték el a külvilágtól, amennyire éppen szükséges a komfortos utazáshoz. A kormányról és futóműről jön annyi visszajelzés, hogy kellő önbizalommal feszegessük a határokat, ám ezt célszerű egyedül megtenni, mert mire odáig jutnánk, hogy gázelvétellel moccantsuk meg a fenekét, már rég halántékon csapott minket a jobb egyben ülő utasunk a letépett kapaszkodóval.

Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!