Egy tonna életöröm - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S (1976) veteránteszt

Ez volt az utolsó vérbeli Lancia a márka független korszakából, a Coupéból összesen 161 832 darab készült

Nem csak jellegzetes formájával és modern technikájával, hanem a rali-világbajnokságban nyújtott alakításával is az autótörténelem nagyjai közé tartozik a kompakt és könnyű Lancia Fulvia Coupé. Kipróbáltunk egy hibátlan állapotú példányt az utolsó sorozatból.

1963-ban a Lancia még teljes függetlenséget élvezett és minőségi, magas műszaki színvonalú modelljeiről volt híres. A kifutó Appia helyére ekkor érkezett a műszakiságában és megjelenésében is alapjaiban újat hozó Fulvia. Akárcsak elődjét, az újdonságot is egy jelentős ókori római útról nevezték el. Antonio Fessia főkonstruktőr az elsőkerék-hajtás lelkes híve volt, így nem meglepő, hogy akárcsak a nagyobb Flaviához, a Fulviához is ilyen hajtásláncot tervezett, Zaccone Mina segítségével. Egy valódi Lancia-specialitást is bevetett, a szűk hengerszögű V4-es motort, ezúttal 13°-os kivitelben.

A kuriózumnak számító konstrukció 1922-ben a Lancia Lambda orrában jelent meg először, és végigvonult a márka történelmén. Annyira kicsi volt a távolság a két sor között, hogy nem csak a blokkjuk, de a hengerfejük is közös volt. A DOHC-vezérlésű gép a Fulviában először 1,1 literesként futott, egy porlasztóval és 59 lóerővel, később jöttek a kétkarburátoros 1,2-es, 1,3-as, majd végül az 1,6–os változatok. Mindegyik négyfokozatú (később ötsebességes) kézi váltóval készült. A mérnökök az egyszerű laprugós szerkezet ellenére fantasztikusan kezes futóművet szerkesztettek a Fulvia alá.

11 évig gyártották az ikonikus kupét

Emellett a fékrendszerrel is túlteljesítettek: a négy tárcsa ebben a kategóriában kifejezetten ritkaságnak számított. Négyajtós szedánként (Berlina) jelent meg először a Fulvia, a karosszériát a márka vezető formatervezője, Piero Castagnero jegyezte. A Berlina jó kocsi volt, de a nagy kedvenc végül a sikeres raligép, a Coupe lett. 1965-ben érkezett, a négyajtós 15 centivel megkurtított padlólemezén, alapáron 1,2-es motorral, amit folyamatosan alakítgattak és izmosítottak, egészen 88 lóerőig. Az 1,3-as, 1967-ben jelent meg, kivitelétől függően 87-101 lóerővel.

Ám ezt a motort már nem lehetett tovább faragni, így megkonstruálták a 115 (versenykivitelben 132) lóerős 1,6-ost. Rengeteg trófeát gyűjtöttek össze a HF versenyváltozatok, köztök rali világbajnoki címet is, ami olyan ellenfelekkel, mint a Porsche 911, vagy a Datsun 240Z különösen nagy teljesítménynek számít.

A második sorozatnál már az 1,3-as motor lett az alap, ötfokozatú váltóval, és a hűtőrács még mindig krómozott volt,

de kiterjesztették a fényszórókig. Itt is létezett spéci kiadás, az 1972-es Monte Carlo Rallye-n győztes gép emlékére bemutatott matricás, szúrófényes Montecarlo.

Közben megjelent a Zagato rajzolta, különleges és ritka Fulvia Sport is a gyári műszaki alapokon. A Lanciát 1969-ben felvásárolta a Fiat, a Coupe 2a jelű sorozatán már mutatkoztak az „elfiatosodás" jelei: a hűtőmaszk fekete műanyaggá változott, és a mutatós farkormány helyett is műagyagot szereltek be. 1976-ban szűnt meg a modell, a pályákon a talán még emblematikusabb leszármazott, a Stratos tarolt, az utcára pedig a Beta érkezett rengeteg Fiat technikával. 2003-ban készült egy csinos tanulmány a Fulvia Coupe retro vonalaival és Barchetta-technikával, de sajnos nem került gyártásba.

Csodás lelet olasz hagyatékból

Tesztautónk az utolsó évből való, restaurálatlan, de kívül-belül elképesztően jó állapotban megőrzött darab. Mai tulajdonosa régóta vágyott egy Fulviára, bármelyik sorozatból. Egyetlen kikötése volt csupán: mivel A.S. Roma drukker, legyen a kocsi – mint a focicsapat - bordó-sárga. Gondolhatnánk, hogy évekig tartó keresés következett, de két hét alatt meglett a megfelelő példány. Az olasz tulajdonos halála után családja meg kívánt válni az eredeti állapotú, garázsban tartott autótól. Mechanikája érintetlen, és bár a karosszériát átfényezték, eleve pont ilyen színű volt kívül-belül.

Semmilyen beavatkozást nem igényelt az új szerzemény, mindössze egy gyertyát cseréltek ki, és beállították az alapjáratát. Bár korábban vezettünk már ilyen autót, beülve mégis ismét meglepett bennünket, mennyire filigrán építésű és alacsony.

Az ülések kicsik, de kényelmesek, a korábbiaknál már jobb oldaltartással és fejtámasszal,

de a támlák változatlanul alacsonyak, átlagméretű felnőttnek a háta közepéig érnek. Hátra csak szükségpadot építettek be, ami kisgyerekeknek lehet jó. Csodásak a kárpitok, ráadásul valódi fába ágyazott látványos műszeregyüttest nézegethet a vezető.

Rövid löketű, pörgős, igazi olaszos temperamentumú a V4-es motor, már alapjáraton is lúdbőrzik az ember háta a hangjától, és a fordulatszám emelésével az élmény fokozódik. Ötfokozatú váltóval dolgozhatunk, a karja hosszú és jókora utakon is jár, pontosan, de nem túl könnyen. Szokatlan a fokozatkiosztás is: balra lent kapcsolható az egyes fokozat, felette a hátramenet. Amúgy a Lancia-szív 3000/perc felett él igazán, és 90 lóerejével még ötödikben is képes életerősen gyorsítani a valamivel egy tonna alatti kupét. A maga korában tiszteletet parancsolt 165 km/h-s végsebessége is.

Bella macchina

Egyenesben olyan rendületlenül megy a Fulvia, mintha vágányon futna, közben finoman remeg a kasztni és szépen muzsikál a V4-es, a hörgő motorfék pedig csak fokozza a koncertélményt. Sztrádán a 120 km/h-t könnyen tartja, akár hosszú időn át is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az orrnehéz felépítés nem jelent-e hátrányt, de érdekes módon az alulkormányzottsága minimális. Mamma mia, micsoda élvezet! Apropó futómű: a primitív alkotóelemekből (hátul két hosszanti laprugó és merev tengely) nagyszerű szerkezetet raktak össze a lanciás mérnökök, és kanyarstabilizátor is van.

Pont annyira feszes a hangolás, hogy megmaradjon a menetstabilitás, miközben az úthibák nagyját szépen elnyeli. Ebben az utolsó évjáratú, 1976-os példányban

a kormány már nem az a szép, vékony karimájú fa, mint a korábbi kiadásokban, hanem egyszerű, kisebb és vastagabb műanyag,

de kellemes fogni. Nagy súly nyomja az első tengelyt, és nincs szervo, álló helyzetben a keskeny gumik ellenére is nehéz tekergetni: izzasztó sport a parkolás. Menet közben pontos, kevés a holtjátéka és kellően közvetlen is, a kocsi kis mozdulatokra is azonnal reagál.

Könnyű a kuplung, a négy tárcsás, rásegítős fékrendszer pedig igen hatékony, ráadásul precízen porciózható. Bár nem ez a csúcskivitel, ügyes, kezes, és élénk kis gépet ismertünk meg benne, hatalmas vezetési élménnyel. Sokan az önálló Lancia utolsó jelképének tartják a Fulviát, mások azonban a későbbi fiatos időket is visszasírják, hiszen a márka mai helyzete ott tart, hogy egyetlen modell, a koros Ypsilon alkotja kínálatát, és az is csak az olasz piacon kapható. Állítólag mégsem kell temetni, mert a tulajdonos Stellantis konszern tervei szerint közeleg a feltámadás – villanyautókkal.

Műszaki adatok - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S (1976)

Motor: DOHC-vezérlésű, V4-es benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1298 cm3. Furat x löket: 77,0 x 69,7 mm. Kompesszióviszony: 9,5:1. Teljesítmény: 90 LE, 6000/perc fordulaton. Nyomaték: 113 Nm, 5100/perc fordulaton.

Erőátvitel: ötfokozatú kézi váltó, elsőkerék-hajtás.

Felfüggesztés: elöl kettős keresztlengőkaros kereszt-laprugóval és kanyarstabilizátorral, hátul merevtengely hosszanti laprugókkal. Hidraulikus lengéscsillapítók. Elöl-hátul tárcsafékek, kétkörös fékrendszer szervóval.

Felépítmény: kétajtós, 2+2 üléses önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 3975 x 1555 x 1320 mm. Tengelytáv: 2330 mm. Csomagtartó: 230 l. Tank: 38 l. Saját tömeg: 970 kg.

Végsebesség: 165 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 13,1 s.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil decemberi számában: