Egy időben a világ legnagyobb motorkerékpár-gyártójának számított a nyugatnémet NSU Motorenwerke AG, de haladnia kellett a korral, mert egyre több vásárló négy kerékre szeretett volna váltani. Ezért hosszú szünet után 1958-ban, a kis kéthengeres Prinz-cel (Herceg) visszatért a gyártó a személyautók piacára, három évvel később pedig fürdőkád-fazonú Prinz4-szériával igazi sikermodellt alkották – ennek formáját lemásolva készítették el a Szovjetunióban a Zaporozsec 966-ot. További fejlesztések után jutottak el a Prinz 1000-ig, amit a Volkswagen Bogár közvetlen ellenfelének szántak.
Lényeges műszaki előrelépés volt, hogy az Albert Roder által konstruált 598 köbcentis kéthengeres helyett Helmut Ebert mérnök egy 996 köbcentis sornégyes motort tervezett, és elhagyta a kisebb testvér Ultramax fantázianevű, különleges vezérlését (két, excentrikus hajtókar forgatta a felülfekvő vezérműtengelyt), hagyományos láncosat használt helyette. Ugyanakkor ezt a gépet is levegő hűtötte, és a kocsi farába volt beépítve. Nagyszerű kocsi volt a Prinz 1000, családi autóként is bevált, ráadásul jó volt vezetni, különösen a legendás dupla körlámás, izmos TT (és TTS) sportváltozatait.
Hamarosan megjelent a modell a motorsportban, és sikert sikerre halmozott Magyarországon is, legtöbben a nemrég elhunyt Cserkuti József hegyi versenyes sikereire és Kesjár János ralibajnoki címére emlékezhetnek. Ami a széria NSU 1000-eket illeti, bár nem forgalmazta őket a Merkúr, jó néhány példány járta a hazai utakat, ezek magánimportban (például külföldi kiküldetésben vásárolva vagy nyugati rokonok ajándékaként) érkeztek. Még maszek márkaszervizük is működött az országban, a tulajdonosok pedig mindig nagyra értékelték a kiváló minőségű és agilis négyhengeres kisautókat.
De térjünk vissza a történetben Nyugat-Németországba, Neckarsulm városába (innen az NSU név), ahol a gyár anyagi erőforrásainak többsége ebben az időben a Wankel-motorok fejlesztésére ment el. Így született meg 1964-ben a Wankel Spider, később pedig az Év autója címet begyűjtő, orrmotoros, hipermodern Ro 80, miközben a bevált kisautók kiszámíthatóan termelték a bevételeket. Igen ám, de időközben a régimódi Bogár fölé pozicionálva megjelent a korszerűbb formájú Volkswagen Typ 3, amire az NSU menedzsmentjének lépnie kellett egy 4 méter körüli, olcsón kifejleszthető modellel.
Mivel a Klaus Luthe által lerakott, viszonylag friss formai alap és a négyhengeres technika bevált, a Prinz 1000 átalakítása mellett határoztak. Így 1965-ben megszületett cikkünk főhőse, a Typ 110 avagy a „nagyherceg", bár a Prinz szót ennél már elhagyták a típusnévből. Hosszabb és szélesebb lett a továbbra is kádformájú karosszéria, nőtt a tengelytáv és a nagyobb csomagtér érdekében az orr-rész is megnyúlt. Továbbra is hátulra került és léghűtés maradt a motor, 1085 köbcentisre fúrták fel, így 53 lóerős lett, 1966-tól pedig kapható volt az izmosabb C (55 LE) C, illetve az SC 60 (LE) változat is.
Teljesen új műszerfalat, friss, csavarrugós első felfüggesztést és hatékonyabb fűtőrendszert terveztek hozzá, az 1000-es oldalankénti három-három kis kerek hátsó lámpáját téglalap formájúak váltották le, és elöl is nagyobbak lettek a fényszórók. 1967-ben az 1,2 literes motor érkezésével a „nagyherceget" átkeresztelték NSU 1200-ra, és egyszerűsítettek a kínálaton is: a teljesítmény egységesen 55 lóerős lett, a színválasztékot kettőre (gleccser-fehér és folyó-kék) korlátozták. Elérhető lett a háromfokozatú félautomata váltó is, ez a modell azonban sokkal ritkábban tűnt fel magyar utakon, mint kistestvére.
Sajnos a Wankel-motoros Ro 80 megbízhatatlansága nehéz helyzetbe hozta az NSU gyárat, ezért 1969-ben bekebelezte a Volkswagen (közös cégbe szervezte a nem sokkal korábban megszerzett Audival), de még ezután is kínálatban maradt az 1200-as. Végül '73-ban búcsúzott el az utolsó farmotoros, a szerelősort és licencet eladták a jugoszláv PRETIS-nek adták el. Ez a cég az NSU régi partnereként a Maxi motorkerékpárt, a Prima robogót és a Prinzet is gyártotta már Szarajevóban. Ami az NSZK-s termelést illeti, összesen 74 ezer Typ 110 és 256 ezer darab 1200-ast gyártottak.
Sokan elismerték a modellsorozat képességeit, a brit Autocar tesztjén is jól szerepelt, dicsérték élénk motorját, 140 km/h feletti végsebességét, fogyasztását és erős fékeit, ugyanakkor kritizálták az oldalszél-érzékenységét. Mindezek tükrében kíváncsian vártuk a találkozást ezzel a magyarországi példánnyal, amely az első szériás Typ 110 mindössze három éves gyártási időszakának közepéről származik, és 53 lóerős alapkivitel. Egy német gyűjtőé volt, aki alig használta, majd 1988-ban letette egy hangárba, ahol aztán három évtizeden keresztül állt, védve a kopástól és az időjárás elemeitől.
Így lehetséges, hogy a farmotoros kompakt autó mindössze 46 000 kilométeres futásteljesítményű, és szinte gyári állapotú. Előző gazdája két éve adta el egy magyar barátjának és üzlettársának, előtte azonban két szerelő is tüzetesen átnézte: semmi különöset nem találtak rajta, csak az olajokat és a tömítéseket cserélték ki, meg befoltozták a kipufogódob lyukait. Ma már magyar OT-rendszámmal vehet részt a forgalomban az NSU, igaz, ezt nem teszi túlságosan gyakran: szép eredeti fényezését és kárpitozását látva kár lenne elhasználni, tuningoláshoz pedig főleg nem ez lenne a megfelelő alany.
Akkoriban még sok családi autó kétajtós volt, beszállás után egyszerű műszerfal fogad, kevés a kapcsolóval és Prinzekhez képest modernnek számító, téglalap alakú óracsoporttal. Famintázatú borítással próbáltak egy kis luxusillúziót vinni az összképbe, a nagy, félkör alakú kürtkarimával díszített kormány pedig szokatlanul lapos szögben áll, talán azért, hogy elférjenek alatta a combok. Közel sem tökéletes az ergonómia, a bakelit volánt nyújtott karokkal kell fogni, ráadásul a váltóért is messzire kell nyúlni, viszont a férőhely négy személynek kellemes, az epedás ülések kényelmesek.
Ha a jó helykínálathoz hozzávesszük a nagy első csomagtartót (a hátsó ülés mögött is van egy tágas rekesz), kiderül, hogy az NSU sokkal praktikusabb családi autó, mint akár a Bogár, akár a lépcsőshátú Typ 3-as. Praktikumához a farmotor keresztirányú beépítése is hozzájárul, viszont a négyhengeres alapjáraton hangos, zaja a bemelegedéssel is csak keveset csökken. Hosszú úton és könnyen mozog a váltókar, de mivel összetett rudazattal kapcsolódik a váltóházhoz, kissé lötyögős, pontatlan. Bő átlagos a lökettérfogathoz az 53 lóerő, igaz, a motort forgatni kell ahhoz, hogy igazán életre keljen.
Ez a ventilátoros léghűtés és a rövid kipufogó miatt menet közben állandó motorzajt jelent, amit már a korabeli tesztekben is sokszor kifogásoltak. Akár 70 km/h-ig is elhúzatható a harmadik fokozat, a kellemes utazósebesség pedig 100 km/h körüli, de az autópályát sem feltétlenül kell kerülni az NSU-val. Ilyenkor tűnik fel leginkább, hogy a Typ 110 érzékeny az oldalszélre, és bár az egyenesfutása egyébként stabil, országúti kanyarokban azért dől, még ha kiszámítható is. Zavaró alulkormányzottság csak nagy lendülettel vett kanyarokban jelentkezik, ezen a csomagtartó megpakolása sokat javít.
Független felfüggesztése jóvoltából sokkal kevésbé hajlamos kitörni a hátulja, mint lengőtengelyes farmotoros autóké, sok tulaj pedig azonnal lecserélte a gyári diagonálokat modern radiálokra, amitől javultak a menettulajdonságok. Mivel a motor tömege miatt jól tapadnak a hátsó kerekek, ügyes téli autó az NSU, amit veteránként vétek lenne kihasználni, abból viszont profitálunk, hogy városban szervó nélkül is könnyen tekerhető a kellemesen közvetlen, fogasléces szerkezetű kormány. Üresen az NSU eleje hajlamos a pattogásra, ez újabb érv némi könnyű rakomány elhelyezésére az orrban.
Alapáron négy dobfék járt, az első tárcsákat felárért adták, szerencsére ez a példány is ilyen. Nincs nehéz dolga a rendszernek az üresen hét mázsás Typ 110-essel és jól is adagolható a hatás, ám rásegítés híján erősen kell nyomni a fékpedált, főleg országúti tempónál. Összességében élvezetesen vezethető és könnyen karbantartható veterán a „nagyherceg", farmotoros építése mellett ritkasága teszi érdekessé. Nem drága típus, a Mobile.de oldalon már 6-8000 eurótól hirdetnek működőképes példányokat (olykor szlovén importból), de szinte mind 1200-as, a Typ 110 lényegében fellelhetetlen.
Műszaki adatok - NSU Typ 110 (1966)
Motor: OHC-vezérlésű, léghűtéses, soros négyhengeres benzines, hátul keresztben beépítve. Hengerűrtartalom: 1085 cm3. Furat x löket: 72,0 x 66,6 mm. Kompresszióviszony: 8,0:1. Teljesítmény: 53 LE, 5600/perc fordulaton. Nyomaték: 78,5 Nm, 2500/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kézi váltó, egytárcsás száraz kuplung, hátsókerék-hajtás.
Felfüggesztés: független, elöl kettős keresztlengőkaros (kanyarstabilizátorral), hátul ferde lengőkaros. Elöl-hátul csavarrugók és hidraulikus lengéscsillapítók. Elöl tárcsa-, hátul dobfékek.
Felépítmény: kétajtós, ötüléses, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 4000 x 1490 x 1390 mm. Tengelytáv: 2440 mm. Saját tömeg: 710 kg. Csomagtartó: 490+60 l. Tank: 44 l.
Végsebesség: 145 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 18,0 s.
Még több olvasnivaló a Retro Mobil októberi számában: