Cím nélkül...

 

A nagyszabású művek azután még egyszer egyesítik a legnagyobb ellentéteket: a vonós-zenekari Divertimento [március 24-ei zenei illusztrációnk - a szerk.] - újból a baseli kamarazenekar számára (1939) - az együttmuzsikálás felszabadult örömét egy háborús vízió nyomasztó sötétségével és zokogásával; a VI. vonósnégyes (1939) egy újra meg újra visszatérő és fokozatosan kibomló magányos "alapdallam" bánatát a vad és nyers epizódok keménységével; a nagyzenekari Concerto (1943) [március 27-ei és 28-ai zenei illusztrációnk - a szerk.] a honvágy és az egyedüllét elégiáját a meghökkentő és groteszk epizódok meg egy kavargó népünnep csillogásával; s a kevés híján befejezett utolsó mű, a III. zongoraverseny [mai és március 30-31-ei zenei illusztrációnk - a szerk.] a természeti képek, gyermekkori tájak, emlékek, himnuszok, korálok szépségét a nagy népi körtáncok dübörgésével.

(Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete, 1955)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

Kroó György: Bartók kalauz, 1971

[... A III. zongoraversenyt] saját magának sohasem írta meg, szólistaként lényegében már 1939-ben befejezettnek tekintette pianista-pályáját. Megírta - szinte az utolsó pillanatban - a felesége számára. Talán örökségnek szánta, gesztusnak is. Pásztory Ditta sokáig nem játszotta el: ehhez a tündérszárnyon lebegő remekműhöz neki túl sok kegyetlen emléke tapadt, Bartók halálos ágyának látomása.
Hogy szerzője búcsúnak szánta-e, nem tudhatjuk. A műben van valami a mindenen túlemelkedés könnyedségéből, de benne érezzük az életbe visszatérő örömét, az életet újra megpillantó naiv rácsodálkozását, boldogságát is. Ez éppúgy összefügghet Bartóknak a gyógyulásával kapcsolatban táplált illúzióival, mint a [...] hazatérés - ha mégoly távoli, de már reális - perspektívájával. [...]

<< Előző Következő >>