Ki hype Londonban? - Trendi írók, unt mamutok

Na most tegyük szívünkre a kezünket: mielőtt a gyönyörű Keira Knightley szexi zöld estélyiben és félreérthető pózban a könyvespolcra nem szegeződött a Vágy és vezeklés szuggesztív jelenetében, hallottuk mi egyáltalán Ian MacEwan nevét? "Nem kérdés, Ian MacEwan uralta az elmúlt évtized brit irodalmát"- értékelte ehhez képest a helyzetet múlt év végén a tekintélyes Guardian kritikusa. Az angol egyik legfontosabb írónemzet, mégis úgy tűnik, mi lemaradtunk Byronnál. Pedig most is történik ott valami, hogy mást ne mondjunk, az utóbbi öt Nobel-díjból hármat brit szerzők zsebeltek be. Az irodalmi díjak persze nem mondanak sokat arról, hogy mit olvasnak az emberek a londoni metrón, melyik könyvet veszik meg a feleségüknek, kit sztárolnak és kire húzzák az orrukat. Mi megpróbáltuk feltérképezni London irodalmi életét: íródinoszauruszok és friss hangok Harry Potteren innen és Nobelen túl. Tarts velünk, légy képben.

Az, hogy a Nobel-díj saját, erősen morális szempontjai alapján emel ki egy szerzőt a választékból, aki nem feltétlenül irodalmilag jobb a többinél, azt nem kell magyarázni. Életművek gyakran utólag kapnak elismerést Nobel formában, így irodalmi tendenciákat sem lehet kiolvasni. Az egykori gyarmati országok szerzőire helyeződő figyelem - amit posztkolonializmusnak szokás becézni -nem irodalmi trend, mint ahogy a feminizmus sem az. Mindkettő sokkal szélesebb körű annál, épp ezért a Nobel-bizottság döntéseinél többet is nyomnak a latban, mint az újító regénytechnika vagy a míves próza.

Az irodalmi életet - vagy inkább az egyetemi tananyagokban és a különböző díjak odaítélésében érvényre jutó ízlést - uralja a posztkolonializmus, elég csak egy pillantást vetni a britek utolsó nobeleseire (Harold Pinter kivétel): Doris Lessing (2007) Iránban született, de Zimbabwében nőtt föl, Naipaul (2001) indo-trinidadi, Seamus Heaney (1995) ír, Nadine Gordimer (1991) dél-afrikai, Wole Soyinka (1986) nigériai. Legtöbbjük - Doris Lessing is! - szinte a teljes ismeretlenségből bukkant fel az irodalom horizontján: közülük talán egyedül Coetzee és Naipaul az, akiknek nem kellett Nobel az ismertséghez.

A 2001-es díjazott, Naipaul személyében például kifejezetten a posztkolonializmus íróját díjazták, aki tucatnyi regényben és még annál is több dokumentumregényben írta meg, hogy boldogul egy indo-trinidadi, egy afrikai iszlám vagy egy színesbőrű afrikai abban a világban, amelyet a fehérek hagytak nekik örökül. Naipaulnak már származása is terhelő bizonyíték a gyarmatosító fehérekre nézve: az indo-trinidadi származás nem jelent mást, mint hogy a Brit Birodalom, miután az afrikai kontinens lakóinak jó nagy részét amerikai ültetvényekre hurcolta, a többi területet indiai gyarmatáról származó munkásokkal töltötte föl, így például a Karibi-szigeteket is (Trinidad ott van). Naipaul első nagy sikere az 1961-ben íródott Mr Biswas háza volt, máig ezt tartják legjobb regényének, noha Bookert egy későbbi könyvéért kapott.

Naipaul elsírta magát, mikor átvette a Nobel-díjat

Doris Lessing díjazásával egyszerre két periférikus nézőpontot érvényesített a Nobel-bizottság: az idős írónő feminista ikon, az ötvenes évektől kezdve rengeteget írt a nők problémáiról, ráadásul számos műve egykori afrikai brit gyarmatokon játszódik, ő maga is ott töltötte gyermek-, illetve fiataléveit. Legismertebb művét, a The Golden Notebook-ot (Az arany jegyzetfüzet) 1962-ben írta, a könyv azóta feminista klasszikussá vált. Most több könyve elérhetővé vált magyarul, köteteit minden könyvesboltban megtaláljuk. Ha nem ismertük nevét, ez nem jelent semmit, tősgyökeres briteknek is úgy kellett tavaly megtanulni, ki is Doris Lessing. Legfeljebb angol irodalmat tanító tanárok és regényekbe menekülő asszonyok voltak képben.

Doris Lessing bevásárlásból jött hazafelé, amikor megtudta az újságíróktól, hogy Nobelt kapott

Harold Pinterrel és Coetzee-vel más a helyzet, bár tekintélyüket növelte a Nobel-díj, rajtuk nem az segített. Harold Pinter drámaíró munkásságát 2005-ben jutalmazták Nobellel, ezzel ő ma a brit színházi világ legnagyobb tekintélye. Alan Bennett, Tom Stoppard megpukkadhat. A 77 éves, rákkal küzdő, bottal járó színifejedelem már nagyon gyenge - igaz, ennek ellenére sem vonult még vissza teljesen, bár az újságírók, kritikusok már megrendült hangon temetik minden alkalommal, amikor írnak róla... 2006 őszén a Royal Court Theatre ötvenedik születésnapjára bemutatott Beckett-monodrámában Pinter játszotta az egy szem szerepet. A közönség és a kritikusok megkövülve hallgatták, ahogy a Krapp utolsó felvétele (Krapp's Last Tape) előadásán a tolószékben ülő Pinter hangja visszhangzik a magnófelvételről: "Legjobb éveim már elmúltak. De nem akarnám őket vissza."

Mindenki úgy értékelte a darabot, mint egy búcsút, és az előadásra hétszeres áron keltek el a jegyek az eBay-en. Pinter persze nem adja könnyen magát a nekrológját fogalmazgató újságíróknak: a Shakespeare-adaptációiról híres Kenneth Branagh új filmjéhez, a nálunk is bemutatott A mesterdetektív-hez ő írta a forgatókönyvet (Jude Law és Michael Caine játssza benne a két szerepet).

Harold Pinter nagyon beteg

A nigériai Wole Soyinka és a dél-afrikai Nadine Gordimer nem sokat rúgnak labdába, hiába kaptak Nobelt. Néhány egyetemi sillabusz megemlékezik róluk, de még ez is ritka. Hiába, London könyörtelen, itt trendek vannak: van, akit besodor a divathullám, van, akit azonnal ki is visz, más maradhat egy évtizedet. És ebben az állandó mozgásban a Nobel-díj is csak egy az áramlatok közül.

Wole Soyinka