George Szirtes: "Az én feladatom a forma biztosítása"

A Londontól mintegy kétórányi vonatútra fekvő kelet-angliai Wymondhamben él a határainkon túli kulturmisszió egyik kulcsfigurája: George Szirtes fordítja angolra többek között Madách Imre, Krúdy Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor, Krasznahorkai László és Orbán Ottó műveit. Nagy-Britanniában azonban mégsem emiatt ismert a neve: a magyar származású, de angol nyelven író költő 2005-ben megkapta a T.S. Eliot-díjat, ami a szigetországban a legrangosabb kitüntetés, amit költőként kapni lehet, gyakorlatilag a Booker-díj megfelelője lírában.

Magyarországról szóló verseit a Budapest File gyűjti össze, az Anglia ihlette líráját pedig az An English Apocalypse foglalja egy kötetbe. A két kötet hangulata jelentősen különbözik egymástól: a Budapest File inkább szemlélődő, visszafogott, decens verseket tartalmaz, ezzel szemben az An English Apocalypse-ben - ahogy a címéből is sejteni lehet - öt egymást követő apokalipszis pusztítja el Angliát. Jelent mindez valamit, vagy hiba lenne itt összefüggéseket keresni?
- Ilyen módon nem létezik ez a két kötet, valójában a kiadóm tanácsolta, hogy egy kötetbe foglalhatnám a Magyarországról addig készült és már korábban is megjelent verseimet. Amikor ennek kapcsán elkezdtem összegyűjteni, rendezgetni őket, magam is meglepődtem, hogy mennyi verset írtam már Magyarországról - angliai kötődésű versekből alig fele annyi született addig. Az An English Apocalypse-t pedig egy írországi tartózkodás ihlette, 2000-ben egy ideig ösztöndíjasként tanítottam a dublini Trinity College-en. Ekkoriban több áradásról lehetett olvasni a médiában, kitört a száj- és körömfájás betegség, egyszerre rengeteg baljós dolog történt. Ugyanakkor Írországban még mindig nem túl népszerű Anglia. Ezekből az élményekből következett, hogy egy nap az egyetemi irodámban üldögéltem, és megpróbáltam elképzelni Anglia elpusztulását. A kötet versei tartalmaznak egyfajta visszafogott, mégis groteszk humort, tehát hiba lenne szó szerint értelmezni őket.

Ami ennek kapcsán fontosabb számomra, hogy részben a költészetemen keresztül, részben a magyar származásom kapcsán rájöttem, hogy valójában sosem lehetek teljesen angol. A kapcsolatom inkább olyan Angliával, mint egy vicces nagybácsival. Jóban vagyunk, nagyon kedvelem, de időnként észreveszem az esendőségeit is, mondjuk, hogy elfelejti felhúzni a sliccét. De ugyanakkor nagyon oldottnak érzem magam a társaságában. Magyarország viszont a mai napig rejtély maradt számomra. A Reel című kötetem címadó verse például arról szól, hogy egy filmstáb Budapestre látogat. Ahogy azonban ez a filmstábokkal lenni szokott, valójában azért jönnek Budapestre, hogy Berlinről forgassanak filmet. Ezért megpróbálnak összevágni, felépíteni egy olyan várost, amely csak a képzeletben létezik. Valahogy én is így vagyok ezzel a várossal, az identitása, az hogy milyen a valóságban, a mai napig kérdés számomra, ugyanakkor ez a város változtatta meg az életem, itt állt be a legnagyobb fordulat az életemben.

Első 1984-es budapesti látogatása a saját bevallása szerint meghatározó, szinte hipnotikus élmény volt. Mi váltotta ki konkrétan ezt a rendkívüli állapotot?
- Az ember csecsemőként találkozik először a valósággal. Mi a tér? Mi a szag? Mi ez a szag? Mi az a fal? Mi ez a fal? Ezeknek a felismeréseknek az emlékét persze később elfelejtjük. Az én esetem egy kicsit más, hiszen nyolc éves voltam, amikor elhagytuk az országot, és Angliába érkezésünk után következetesen angolul kezdtek beszélni velem a szüleim. Amikor felnőttként visszatértem Magyarországra, újra hallottam az embereket magyarul beszélni, és ez óriási változást jelentett számomra. A realitásérzékem - hogy mi alkot egy falat, egy parkot, egy lámpát vagy egy utcát - teljesen megváltozott, újra felfedeztem azokat a formákat, amelyek alapján az első benyomásaimat szereztem. Ez volt az az élmény, amelyet tényleg csak a hipnózishoz tudok hasonlítani. Hetekig csak sétáltam a városban és mindenhol új dolgokat ismertem fel, de nem a részleteikről, hanem az érzékelésemhez kapcsolódó tudatalatti viszonyukról. Igazából a mai napig nem tudom mi történt velem ott és akkor, csak azt, hogy minden ismerősnek és meglepőnek tűnt egyszerre. Felkavaró és felzaklató élmény volt, a munkásságomban édesanyám halála után a második mérföldkő.

A Budapest File előszavában is írja, hogy az édesanyja öngyilkossága teljesen megváltoztatta a költészethez való hozzáállását. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen traumatikus élmény inkább befelé fordulást, önvizsgálatot vált ki, mintsem kreatív energiákat szabadít fel vagy terel más irányba.
- A változás inkább formai volt. Az édesanyám halála után sokkal objektívebb költő lettem. Rengeteget dolgoztam akkoriban egy versen, amiről csak később derült ki, hogy mérföldkőnek bizonyul a költészetemben, innentől sokkal jobbak lettek a verseim azt hiszem. Ekkor jöttem rá, hogy nem érzésekről kell írnom, hanem helyzeteket kell felidéznem. Ez a vers, az At the Dressing-table Mirror abból az emlékfoszlányból született, ahogy kisgyerekként nézem édesanyámat, miközben a festi magát az öltözőasztalánál. A tükörből elkapom a tekintetét, amikor észrevesz, és érzem, hogy azt sugallja: "Fejezd be". Amikor fel tudtam teljesen világosan és tárgyilagosan idézni azt a pillanatot, ahogy a tekintetünk találkozik a tükörben, akkor kezdett megváltozni a költészetem is. Ezzel a tárgyilagossággal, a képzelet kirekesztésével sokkal strukturáltabbak és hosszabbak lettek a verseim. Ekkor ismertem fel, hogy a feladatom valójában az, hogy a világ dolgainak formát biztosítsak.

Fotó: Kaiser Ottó

Voltak még további olyan élményei, amelyek teljesen új távlatokat nyitottak a költészetében?
- Nem, vagy legalábbis nem olyan erősek, mint ez a kettő. Talán az, ahogy az évek haladtával felismertem: már sokat dolgoztam, most már megtehetek bármit, amihez csak kedvem van. Ha őrültséget akarok írni, nincs akadálya. De ez a két élmény - különösen a budapesti látogatásom - egyértelműen a legmeghatározóbb maradt.