Jonathan Coe: "Nálunk a világháború vége óta semmi érdekes nem történt"

Jonathan Coe neve valószínűleg csak a nagyon figyelmeseknek cseng ismerősen, eddig megjelent hat könyvéből csupán egyet adtak ki magyarul, az is különösebb kritikai visszhang nélkül tűnt el a boltok polcairól. A birminghami születésű Coe hazájában viszont igazi fenomén, Európa-szerte is egyértelműen ő a témafelelőse a hetvenes-nyolcvanas évek lepukkant, munkanélküliséggel és szakszervezetekkel bajlódó Angliájának, Nick Hornby szerint egyenesen nemzedékének legfajsúlyosabb brit írója. A találkozásunkkor épp masszív hátfájással bajlódó Coe egy chelsea-i kávézóban mesélt arról, hogy mennyire neheztel még mindig Margaret Thatcherre és Tony Blairre, a magyar kultúrát viszont annyira nagyra tartja, hogy 1989. januárjában a mézesheteit is Budapesten töltötte.

Három évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy képtelen vonzódni ahhoz a kultúrához, amelyet Tony Blair Nagy Britanniája teremtett, mert ez a kultúra "túl cinikus, túl mindentudó, túl ironikus, túlságosan is hiányzik belőle az érték és az értelem". Hogy érzi magát Gordon Brown Nagy-Britanniájában?
- Azt hiszem kis mértékben változik az ország közérzete, mintha a kezdetén - de éppen csak a kezdetén - tartanának annak az ellenreakciónak, amit épp ez a cinikus, ironikus, mindentudó hozzáállás váltott ki. Nem mintha erre bármi bizonyítékom lenne, egyszerűen csak a sejtéseimet fogalmazom meg. Számomra úgy tűnik, hogy a filmesek, zenészek és írók lassan maguk mögött hagyják az iróniát, és a művészet mostanában őszintébb, nyitottabb, direktebb irányba halad tovább. Az, hogy közben új miniszterelnökünk lett, minden bizonnyal csak véletlen egybeesés, de furcsa mód mintha Gordon Brown is őszintébb, direktebb politikát folytatna, a média manipulálásában pedig egyértelműen alulmúlja elődjét. Ha tendenciákról beszélünk, az ország kulturálisan mindenképp a Blair-, sőt a Thatcher-korszak előtti idők felé kanyarodik vissza, a kultúra szereplői és képviselői mintha úgy gondolkodnának mostanában, ahogy legutoljára a hetvenes években volt szokás. Gazdaságilag persze ugyanazon a lejtőn haladunk tovább, a nemzetgazdaságot máig a thatcherizmus vagy blairizmus, illetve ezek neo-változatai határozzák meg. A második világháború utáni és a hetvenes évek közötti periódust jellemző társadalmi igazságosság és a javak újraelosztása iránti elkötelezettség a mai napig hiányzik az országból.

Ez a fajta ellenérzés a regényeiben is megjelenik. A Trógerek Klubjá-ban, de főként a What a carve up!-ban legalábbis Margaret Thatcher megválasztásával minden egy csapásra elromlik. Őszintén úgy gondolja, hogy ilyen politikai, gazdasági vagy akár történelmi fordulatnak ennyire direkt és spontán hatásai vannak az emberekre? Vagy ez csak visszatekintve tűnik így?
- Nem tudom, hogy mennyire egy csapásra, de tény, hogy a dolgok nagyon gyorsan vettek rossz fordulatot. A Trógerek Klubja ugye Margaret Thatcher megválasztásának napján ér véget, ez már önmagában is szimbolikusnak szánt regényelem, mint ahogy azt hiszem, Thatcher megválasztása a brit történelemben is fordulópontot jelentett. Persze a valóságban el kellett telnie néhány évnek, hogy az emberek megértsék, miről is szól valójában a thatcherizmus, igazából ennek hatásai csak a kilencvenes évekre gyűrűztek be, ami történelmi távlatban még mindig nagyon rövid idő. Azt is figyelembe kell venni, hogy íróként hajlamos vagyok arra, hogy a saját életem fordulópontjait összemossam a történelem nagy pillanataival. 1979. tehát azért is meghatározó volt számomra, mert ebben az évben költöztem el otthonról, ekkor kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat, ami az ember életében jellemzően olyan periódus, amikor óhatatlanul újragondolja az addigi életét - a Trógerek Klubjá-ban a kamaszévek lezárulta emiatt is esik egybe a Thatcher-éra kezdetével. Azt hiszem nagyon kevés generációnak van történelmi rálátása a születése előtti évtizedekre, én például ebből kifolyólag nem írtam soha a hatvanas évekről, holott már kilenc éves voltam az évtized végén. Az emlékeim a hatvanas évekről kizárólag személyes jellegűek, a családomhoz kötődnek, a történelmi érzékenységem vagy tudatom ekkor még nem fejlődött ki, ezért mindig is úgy gondoltam, hogy a dolgok igazából a hetvenes évekkel kezdődően vettek jelentős fordulatot.

Sokkal izgalmasabb kérdés számomra, hogy a legfiatalabb brit írógeneráció mit ír majd a kilencvenes évekről és az ezredfordulóról, mert az biztos, hogy nagyon másképp látják az ország állapotát, mint én. A Trógerek Klubja kapcsán a legérdekesebb visszajelzéseket például azoktól az olvasóimtól kaptam, akik a nyolcvanas, kilencvenes években születtek, akik számára a hetvenes évek olyan messzinek tűnnek, mint számomra a negyvenes évek.

Valahogy így gondolok a magyar olvasóira is, akik nyilván nem tudják úgy átélni a regényeit, mint akár egy mostani brit tinédzser. Azonban a piac hirtelen liberalizálása és annak következményei, vagy a szélsőséges csoportok térnyerése számukra sem ismeretlen problémák, igaz, mindezt teljesen más kontextusban élték meg.
- Örülök, ha így gondolja, de a legújabb kori brit történelem drámaiságát tekintve szerintem nem mérhető össze a vasfüggönyön túli országok 1989. utáni eseményeivel. Fel sem érem ésszel, hogy íróként mi mindent lehet kihozni abból az élményanyagból, ami egy kommunizmusból kapitalizmusba lépő országban gyűlik össze az emberben. Én elsősorban ahhoz a brit történelemhez kötődöm, amely jóval kisebb fellendüléseket és mélyrepüléseket mutat. Magyarországgal párhuzamba állítva azt mondhatom, hogy nálunk a világháború vége óta semmi érdekes nem történt.

A regényeiben rengeteg tényirodalmat használ fel forrásként, ugyanakkor a könyvei érezhetően önéletrajzi ihletettségűek is. Mi a viszony, vagy inkább az arány a két forrástípus között? Inkább arra használja a helytörténeti, popkulturális forrásmunkákat, hogy ellenpontozza a saját személyes benyomásait, vagy arra, hogy feltöltse a regényeit azokkal az apró részletekkel, amelyekre már senki sem emlékszik?
- Inkább az utóbbi, azaz igyekszem olyan regényeket írni, amelyek nem csak rólam, és egy adott korról szóló személyes emlékeimről szólnak. Például a Benjamin Trottertől vett idézet, miszerint a főhős mindig lecsúszik a meghatározó pillanatokról, a saját gyermekkoromat is jól körülírja. De nem hiszem, hogy túl érdekes lett volna, ha csak a birminghami kamaszéveimről írok egy regényt. Tisztában voltam vele, hogy a környéken, ahol felnőttem a hetvenes években nagyon sok érdekes dolog történt, például az autóipari városok lerobbanása vagy az IRA merénylethulláma, az esetek többségében mégsem volt ezekhez az eseményekhez személyesen köthető élményem. Ettől függetlenül szerettem volna, ha mindez központi elemként jelentik meg Trógerek Klubjá-ban, mert érdekelt, hogy egy olyan introvertált karakter, mint Benjamin - vagy amilyen én is voltam akkoriban - hogyan reagál ezekre a meghatározó brit történelmi fordulatokra.