Jonathan Coe: "Nálunk a világháború vége óta semmi érdekes nem történt"

Jonathan Coe neve valószínűleg csak a nagyon figyelmeseknek cseng ismerősen, eddig megjelent hat könyvéből csupán egyet adtak ki magyarul, az is különösebb kritikai visszhang nélkül tűnt el a boltok polcairól. A birminghami születésű Coe hazájában viszont igazi fenomén, Európa-szerte is egyértelműen ő a témafelelőse a hetvenes-nyolcvanas évek lepukkant, munkanélküliséggel és szakszervezetekkel bajlódó Angliájának, Nick Hornby szerint egyenesen nemzedékének legfajsúlyosabb brit írója. A találkozásunkkor épp masszív hátfájással bajlódó Coe egy chelsea-i kávézóban mesélt arról, hogy mennyire neheztel még mindig Margaret Thatcherre és Tony Blairre, a magyar kultúrát viszont annyira nagyra tartja, hogy 1989. januárjában a mézesheteit is Budapesten töltötte.

Ha keletkezési sorrendjüket tekintve egy képzeletbeli láncra fűzzük a regényeit, azt mondhatjuk, hogy az idő haladtával egyre kevésbé jellemző önre a formai kísérletezés, ezzel párhuzamosan viszont egyre népszerűbbek a könyvei. Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban?
- A legújabb regényemre, a tavaly megjelent The Rain Before It Falls-ra sok tekintetben jellemző a formai kísérletezés, teljesen más jellegű könyv, mint például a Trógerek Klubja vagy a Closed Circle, és igen, egyelőre nem is annyira népszerű, mint a korábbi regényeim. Bár puhafedeles kiadásban még nem jelent meg, meglátjuk, ez mennyit változtat az olvasottságán. Alapvetően tehát stimmel az a képzeletbeli lánc, amiről beszél, és igazából nincs gondom a népszerűséggel, szeretek népszerű író lenni. De amikor a Closed Circle-t írtam, sokszor elöntött az az érzés, hogy szeretnék valami újítóbbat, formailag merészebben írni, csak erre akkor nem volt lehetőségem, mivel egy korábbi regényem folytatását írtam, ami a formát tekintve eléggé megkötötte a kezem. Ebben a könyv műfaja sem segített, hiszen a brit szocialista realizmus stílusába nehéz újító szándékokat ágyazni - igaz, néha belibbennek posztmodern elemek, de alapvetően egy nagyon hagyománykövető regényről van szó. Amikor végre befejeztem, úgy éreztem, készen állok kipróbálni valami újat, ez például tetten érhető abban is, hogy a The Rain Before It Falls gyakorlatilag egy hosszú monológ, hiszen egy nő mondja fel egyes szám első személyben a történetét egy diktafonra. Ebből fakadóan mondhatjuk, hogy a regény valahol félúton van az élőbeszéd és az írott szöveg között, és különlegessége az is, hogy bár rövid terjedelmű, a cselekménye elég nagy időt ölel fel: a negyvenes évektől egészen napjainkig tart. Nem lenne tehát túlzás azt állítani, hogy ez a könyv minden tekintetben a Trógerek Klubjá-nak és a Closed Circle-nek az ellenpontja. Amin most dolgozom, szintén más jellegű könyv lesz, de itt még nem igazán oldottam meg a formai és strukturális problémákat, őszintén nem is tudom még, hogy ilyen tekintetben mit akarok kihozni a történetből.

Egy író számára mindig nagy csábítást jelent, ha rálel a nyerő képletre. Számomra ezt a Trógerek Klubja hozta meg - ekkor kezdték el rólam azt mondani az emberek, hogy Jonathan Coe az a fickó, aki mindig évtizedekről, és a legújabbkori brit történelemről ír szatírákat. És írhattam volna vég nélkül a regényeket a hatvanas évekről, a kilencvenes évekről - de íróként ez elég unalmas perspektívának tűnt. Persze fontos számomra, hogy megtartsam az olvasóimat, de nem azon az áron, hogy ezért olyan könyveket írjak, amelyekhez nincs kedvem. Ezért csak remélni tudom, hogy velem maradnak.

Sokszor hangoztatja, hogy Robert Musil munkássága nagy hatással volt önre. Ennek kapcsán nem lehet nem párhuzamba állítani a Törless iskolaévei-t és a Trógerek Klubjá-t - igaz, a két regény teljesen eltérő természetű, de a hatalmat mindkét esetben az iskola intézménye képviseli.
- Értem mire gondol, de nem mondanám, hogy a Törless iskolaévei ilyen értelemben hatással lett volna rám. Amikor Musilra hivatkozom, szinte kizárólag A tulajdonságok nélküli ember-re gondolok, számomra ez a könyv jelenti az eszményi vagy ideális regényt. Legalábbis abban az értelemben, hogy bár egy társadalmat mutat be, valójában a fókusz az egyén látószögére van állítva, ezen keresztül ismerünk meg mindent. Ez a könyv egyszerre nagyon száraz és mulatságos is - nem vagyok benne biztos, hogy megfelelően olvasom, de tény, hogy sokszor megnevettet.

A Trógerek Klubjá-ra inkább a filmművészt gyakorolt hatást, elsősorban a Lindsay Anderson If...(Ha...) című filmje jut eszembe. Ugyanakkor ezt a regényt akkor kezdtem el írni, amikor még iskolába jártam, úgy 16-17 éves koromban. Akkoriban elég kézenfekvő volt, hogy az iskoláról írjak, hiszen másról nem is tudtam volna nagyon. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon ez a regénykezdemény aztán bennem maradt, és húsz évvel később, amikor valójában nekiláttam a Trógerek Klubjá-nak, hirtelen kipattant belőlem, igazából nem is új könyvet kezdtem el írni, hanem azt a régit folytattam.

Miklós Rózsa műveit szintén gyakran emlegeti, mint fő inspirációs forrást. Inkább a nagy hollywoodi filmekhez készített aláfestői zenéi vagy a klasszikus zeneművei vannak hatással önre?
- A filmzenéin keresztül fedeztem fel magamnak, elsőként talán a Sherlock Holmes magánélete című filmhez írt zenéje ragadta meg a figyelmemet, amely valahol félúton van a filmzene és a koncertmű között. Maga a filmzene sokáig nem jelent meg albumon - azt hiszem tavaly vették fel először a Prágai Filharmonikusok - viszont ennek köszönhetem, hogy közben Miklós Rózsa más munkáit is megismertem, mert amíg kerestem ezt a lemezt a boltokban, a kezembe akadt a többi munkája is, a Notturno Ungherese például időközben az egyik kedvencemmé vált. Ha meg kellene neveznem az öt kedvenc zeneszerzőmet, Miklós Rózsa biztos rajta lenne a listán. Bár a zenekritikusok szerint nem túl jelentős alkotó, az én személyes ízlésemhez mégis közelebb áll, mint például Bartók. Mostanában olvastam valahol, hogy a műveiből idén egy nagy retrospektív hétvégét rendeznek majd Belgrádban, már keresem a kibúvókat, hogy egy hétvégre elszabadulhassak a munkámtól, mivel még sosem hallottam tőle semmit élőben.

Bár a nagyközönség főként regényíróként ismeri, több életrajzot is írt már, többek között a valamennyire hazájában is elfeledett brit kísérleti íróról, B. S. Johnsonról. A fiatalon öngyilkosságba menekülő Johnsonról egy helyütt azt írta, hogy "ha Franciaországban vagy Magyarországon születik, valószínűleg hosszú és boldog életet élt volna, mert ezekben az országokban nagyon jól érezte magát, és a munkái is kedvező fogadtatást kaptak". Tudtommal B. S. Johnsontól még semmi nem jelent meg magyar fordításban, mire alapozta akkor ezt a kijelentést?
- Ebben téved, a The Unfortunates megjelent magyarul, Bart István fordításában [valóban, az Európa Kiadó Modern könyvtár sorozatában, Szerencsétlenek címmel - a szerk.], akivel közeli barátságot is ápolt, csakúgy, mint Takács Győzővel. A könyv egyébként Nagy-Britanniában meglehetősen szokatlan formában, egy dobozban jelent meg, amelyben a fejezetek nem voltak egymásba kötve, így gyakorlatilag tetszőleges sorrendben lehetett olvasni azokat. Magyarországon azonban 1973-ban, amikor megjelent a regény, lehetetlen lett volna egy ilyen ambiciózus kiadással piacra lépni, ezt senki nem tudta volna megfizetni, ezért a magyar kiadás hagyományos könyvként került a boltokba. Azt, hogy B. S. Johnson mennyire szerette Magyarországot, jól mutatja, hogy a magyar kiadáshoz külön előszót is írt. A saját hazájában nagyon boldogtalannak és sikertelennek érezte magát, nagyrészt a szigorú társadalmi hierarchia intézménye miatt. A hatvanas években az osztálytudat sokkal jellemzőbb volt az országra, és a munkásosztályból nem nagyon kerültek ki írók. Persze voltak néhányan, akik már jelentettek meg könyveket akkoriban is ilyen társadalmi háttérrel, Alan Sillitoe vagy Kingsley Amis például, de Johnson nem hozzájuk akart hasonlítani, ő olyan megítélést szeretett volna kivívni, mint amilyen Joyce-nak vagy Beckettnek járt. Az irodalmárok akkoriban nagyon sznobok voltak, ez szinte elképzelhetetlennek tűnt. Amikor Johnson a hatvanas évek végén Magyarországra látogatott, egyből felszabadult, mert úgy érezte, hogy az emberek számára nem fontos, hogy milyen társadalmi osztály tagja.

Akkoriban nem is léteztek társadalmi osztályok Magyarországon, legalábbis elvben.
- Pontosan. Johnsonban ugyanakkor élt egy meglehetősen naiv ábránd a szocializmus eszményéről, és amennyit a magyar politikai rendszerből látott, az nagyon tetszett neki. Persze arra nem volt alkalma, hogy az árnyékos oldalt is megismerje, de sokat álmodozott arról, hogy Nagy-Britanniában létrejön valamiféle szocialista utópia, amely nagyon hasonlít a keleti blokkban megvalósult rendszerekre. A magyar vendégszeretet szintén lenyűgözte, főleg a britek visszafogottságával és kimértségével szembeállítva. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Magyarországon sokan a britsége miatt közeledtek felé érdeklődéssel, az akkori magyar olvasóközönség főként a nemzetisége miatt volt nyitott a munkáira. Azt érzem, hogy ez részben rám is igaz, bár nem feltétlenül Magyarországon, hiszen önöknél csak egy könyvem jelent meg eddig. Franciaországban és Olaszországban viszont nagyon jó fogadtatásban részesültek eddig a regényeim, mindig azt mondja róluk az ottani sajtó, hogy mennyire angolok. Ez ugye a saját hazámban sosem számít dicséretnek, itt sosincs hiány angol könyvekben, ugyanakkor a multikulturalizmus miatti elkötelezettségünk miatt teszem azt egy délkelet-ázsiai szerző lehet, hogy sokkal nagyobb figyelmet kap.