Fogdosott a Béla bácsi

Miért lódítanak a kicsik, mit jelez, ha valamit elhallgat a gyerek, és hogyan veheti észre a szülő a kisiskolásnál, hogy nem az igazat mondja? Kell-e büntetni a füllentést?   

Az elmúlt évtizedekben több büntetőper is indult, főként az Egyesült Államokban, amelyben óvodáskorú gyerekek „vallomásai” alapján indultak gyermekbántalmazási, molesztálási perek. Egy közelmúltbeli magyar esetben két sámsonkerti kislány állította egy falubeli férfiról, hogy pedofil, akit a szülők ezért brutálisan megvertek, később azonban a pedofil vádakat nem sikerült igazolni. (Ezt a témát dolgozza fel A vadászat című dán film is - a szerk.)

Cikkünkben arra keressük a választ, hogy honnan tudhatjuk, hogy egy gyerek igazat mond, vagy csak kitalálta a vádakat. És ha kitalálta, vajon miért tette. Miért füllentenek kis fajsúlyú ügyekben, megéri-e lebuktatni őket?

Több mint száz éve történt: egy három év körüli kisfiú, Peti, a többi gyerekhez hasonlóan, szerette eltüntetni a zárakból a kulcsokat. Egy alkalommal az édesanyja arra lett figyelmes, hogy az egyik szoba ajtajából ismét hiányzik a kulcs. „Te voltál?”- kérdezi a gyereket. „Nem, Tomi (a szomszéd kisfiú) volt” - válaszolja az. „Peti, de hát Tomi nem lehetett, ő nem is járt a lakásban!” - figyelmezteti az anya. „Akkor megette a pók” - feleli Peti. „A pók? A pók nem eszik kulcsokat!” - „Akkor a kutya kivette.” Végül az anya megtalálta a kulcsot a földön.

Fáj a lábam! – füllenti a kisgyerek, ha megunta a gyaloglást

Vajon miért állítanak olyan gyakran valótlanságokat a száz évvel ezelőtti és a mai Petik? Bár a szülőket gyakran megrémíti, amikor a jelenséggel szembesülnek, a gyerekkori lódítások és füllentések egyáltalán nem jelentik, hogy a gyerek hazudozós, vagy csaló természetű. Mindennapos dolog, hogy az óvodás korosztály tagjai valóságként mondanak el olyasmit, ami csak a fantáziájukban történt, gyakran füllentenek, megpróbálnak hamis látszatokat kelteni. „Fáj a lábam!” - panaszkodik a két és fél éves, amikor elunja a gyaloglást, vagy nincs kedve a hegyre mászni. „Nem én voltam!” „Nem én kezdtem” - ismételgetik gyakran olyankor is, amikor a szülők jól látták, mi történt.

A gyerekek füllentései nem kitervelt hazugságok, hanem próbálkozások. Többnyire naivul lódítanak, könnyen lelepleződnek – bár ez a szülők számára nem mindig mentség, hanem gyakran olyasmi, amitől csak még ingerültebbek lesznek.

7-8 éves kor előtt a gyerek azt mondja, amit a felnőtt sugalmaz

A kis történet Petivel (más nevekkel) William és Clara Stern klasszikus, a gyerekek emlékezetéről és a gyerekkori hazugságról szóló könyvéből származik. A kiváló szerzők sorra veszik a gyerekkori hazugságok indokait. Miért válaszolt Peti nyilvánvaló valótlanságokat édesanyja kérdéseire, miközben nem is ő volt a tettes? Részben magyarázatot igyekezett találni, a maga sajátos módján, mesebeli motívumokkal.

A másik ok a felnőtt kérdezősködése. A Stern házaspár könyvének egyik fontos tanulsága, hogy a gyerekek 7-8 éves koruk előtt érzékenyek a felnőttek sugalmazására. Példák sokaságával támasztják alá, hogy a kisgyermekek nem képesek hitelesen beszámolni az élményeikről - többnyire azt mondják, amit a felnőttek a szájukba próbálnak adni.

Más esetekben a hazugság oka önvédelem: a gyerekek szeretnék elkerülni a rosszallást, szidást. De a fontos okok közé tartozik – hívja fel a Stern házaspár a figyelmet –, hogy a kisgyermek fantáziája szabadon csapong, kitölti azokat a réseket, amelyeket nem fed le a valóság, keverednek az igazi és a meseszerű elemek.

Alkalmanként pedig a füllentés arra szolgál, hogy elérjenek valamit, amit a szülők nem támogatnak: rosszullétről panaszkodnak, hogy a szülői ágyban alhassanak, vagy hogy ne kelljen aznap óvodába menni.

Forrás: AFP/Picture-Alliance

A gyerek sokszor elhallgatja, ami mélyen bántja

A gyerekek igazmondása jelentős mértékben függ a külső körülményektől is. Az erőfitogtatást célzó füllentés a kortársak körében gyakori: „Az én bátyám erősebb”; „Apukámnak két autója is van”. Vannak élénk fantáziavilágban élő gyerekek, akikkel meglepő események történnek: elefánton ülnek, repülőgépre szállnak.

Az elhallgatás sem ritka jelenség, még harmonikus szülő – gyerek kapcsolat esetén sem: a gyerekek nem mindig beszélnek arról, ami mélyen bántja őket, amit nem tudnak megemészteni, amit mélyen szégyellnek. Ezért fordul elő, hogy a szülők nem tudják meg időben, hogy a gyereküket csúfolták az iskolában, vagy az, hogy a gyerek sokáig még a közeli barátoknak, rokonoknak se számol be róla: apa elköltözött a családtól. Ilyenkor azonban a gyerek kedvetlensége, rossz hangulata, feszélyezettsége a jelzés, amit a gyerekükre figyelő szülők észrevesznek.

Mi tegyen a szülő, ha a gyerek nem mond igazat?

Magától értetődik, hogy másként kezelendő a fantáziahazugság, mint például az, ha gyanítjuk, hogy a gyerek csak tetteti a rosszullétet. Egyik esetben sem ajánlható, hogy higgyük el, ami nem igaz, éppen úgy, ahogyan a felkínált homoksüteményt sem akarjuk valóban megenni. A költött meséknél elég egy kedves gesztussal jelezni: tudjuk, hogy ez egy történet, alkalmanként be is léphetünk a játékba.

A „tünetek” esetében már nem árt a körültekintés: mindenképpen tisztázni kell (diplomatikusan, megfigyeléses alapon), hogy igazak lehetnek-e a panaszok. A túlzott aggódás kerülendő - rendszeres eszközzé válhat a rosszullétre való hivatkozás, ha túl könnyű vele sikert aratni. De nem jó módszer a szigorú leleplezés sem: az idősebb gyerekek az igazuk védelmében még „rá is dobhatnak” egy lapáttal. A legjobb, ha sikerül úgy alakítani a helyzetet, hogy a füllentés tarthatatlanná válik: például a kilátásba helyezett fagyizás hatására a hasfájás nyom nélkül megszűnik.

Hazudhatnak a gyerekek akkor is, ha folyamatosan és tapintatlanul faggatják őket. Ne úgy igyekezzünk megtudni, mi volt az óvodában – iskolában, hogy kérdésekkel ostromoljuk, szemrehányásokat teszünk, amiért „nem mesél semmit”, hanem töltsünk vele időt, „legyünk képben”, és meséljünk a napunkról mi is.

Az őszinte vallomás kiválthatja a büntetést

Különösen érzékenyen reagálnak a felnőttek azokra a szintén gyakori esetekre, amikor a gyerekek letagadják a csínytevéseiket, vagy társukra, testvérükre fogják. Az igazságot nem is mindig könnyű kideríteni. Régóta alkalmazott és a kicsiknél többnyire működő módszer, hogy az őszinte vallomás kiváltja a büntetést.

Előfordulhatnak olyan esetek is, különösen a testvérek esetében, amikor nem érdemes nyomozni, reménytelen, hogy kiderüljön az igazság. Ilyenkor két dologra érdemes különösen figyelni: a kisebb testvéreknek rengeteg kész stratégiája van, hogy „harcba hívják” az idősebbeket, és a felnőttek is hajlamosak bennük keresni a bűnbakot. Másrészt teljesen rájuk hagyni sem ajánlatos a dolgot, mert a néhány évvel idősebb, 4-5 éves testvér jelentős fizikai kárt tud okozni, és nincs tisztában a következményeivel.

Az önvédelmi hazugságok halmozódása problémát jelez: bizalomhiányt, félelmet, a kiszolgáltatottság érzését. A súlyosan büntető, érzelmileg rideg környezetben élő gyerekek számára a hazudás általános stratégiává válik, amiről később nehéz leszoktatni őket.

A 7-8 évesek gyakran erkölcscsőszként viselkednek

7-8 éves kor után megváltozik a helyzet. Ekkor már jóval pontosabban működik a gyerekek emlékezete, világosan meg tudják különböztetni a valóságot a képzelettől, tudják, hogy bizonyos dolgok csak a vágyaikban teljesülhetnek. A füllentések, lódítások is reálisabbak, de jóval ritkábbak is lesznek. Kisiskolás korban már nem egyszerű a leleplezés, az idősebbek gyakran meg is próbálják az állításukat megvédeni. Az idősebb gyerekeknek egyértelműen meg kell tapasztalniuk, hogy a felnőttek nem fogadják el a hazugságot. Könnyebbé teszi a helyzetet, hogy a kisiskolás gyerekek többnyire maguk is felháborítónak tartják a hazugságot.

A fejlődéslélektan kiemelkedő alakja, Jean Piaget a mechanikus erkölcs szakaszának nevezte ezt a korszakot. Ennek a korosztálynak már határozott véleménye van arról, mi a helyes, és mi a helytelen, a tagjai gyakran viselkednek erkölcscsősz módjára. Még az ártatlanabb füllentések esetében is kérlelhetetlenek: például lebuktathatják a szülőt, amikor fejfájásra hivatkozva lemond egy vendégeskedést. Érdemes is ügyelni rá, hogy ő se kapjon hazugságon, de még ártatlannak tűnő füllentésen se minket, felnőtteket: a példának erősebb a hatása, mint a büntetésnek, vagy erkölcsi prédikációnak. Mindez nem jelenti azt, hogy ők maguk ne folyamodnának önvédelmi füllentéshez időnként: az erkölcsi szabályok betartásához nemcsak belátás, hanem megfelelő önkontroll is szükséges, ez pedig csak a serdülőkor táján esedékes.

Összegezve a gyerekkori hazugságról mondottakat, fontos, hogy a szülők ne felnőtt mércével mérjenek, a gyerek életkorának és a helyzetnek megfelelően értékeljék a történteket. A kártékony gyerekkori hazudozás legfontosabb ellenszere a megértés és a bizalom légköre.

A szerző gyermekpszichológus.