Kíséleti és kisjátékfilm: vannak még csodák?

Mély szakadék tátong a versenybe került filmek között is: alig tíz olyan akad a huszonegy közt, amelynek csont nélkül helye lehet az ország legrangosabb fesztiválján. A művek technikai kivitelezése gyakran nem üti meg a minimum elvárható szintet, és elkedvetlenítő az is, hogy kevés a napjaink problémáit felvető - de nem aktuálpolitikát érintető - darab. A korábbi évekhez hasonlóan csöppet szürke a műfaji paletta, nagy a hiány például a zsánerfilmek tekintetében, és a gegfilm frontján is jelentős a deficit.

A fiatalabbak mintha nem mernének, az idősebbek pedig mintha nem akarnának mesélni, pedig mind egyértelműbbnek tetszik, hogy az önelemző mozgókép-mesék mellett (helyett?) a tisztán szórakoztató célzatú filmeknek a kisformában is lehet érvényük: Fazakas Péter gyerekszereplőkkel készített Pockok című negyedórás krimi-persziflázsa a klasszikus történetmondó mozi hagyományait követi, Komenczi Norbert Baki-ja vagy Farkas Csaba A táská-ja pedig, ha nem is hibátlan, de impulzív példák az egycélú lendülettel vászonra vitt, egyetlen poénra kihegyezett mozgókép-etűdökre.

Ha a kisjátékfilmek versenyébe nevezett művek műfaji szempontból kevésbé színesek, a kísérleti szekció darabjaival kapcsolatban épp ennek ellenkezője a probléma. Az alkotók - élve a 'kísérleti' szó definiálhatatlanságából adódó lehetőségekkel - a legkülönbözőbb jellegű (és színvonalú) opusokat nevezték be, így a szekció - akár az elmúlt években mindig - ezúttal is a változatos műfajiságú darabok gyűjtőmedencéje lett: sok egyéb mellett került ide animációs és dokumentumfilm, home video és televíziós etűd.

A számos enerváltabb, tét nélküli mű közül a lassan élő klasszikusnak számító Forgách Péter Privát Magyarország-sorozatának legfrissebb darabja emelkedik ki: A püspök kertje című alkotás a két világháború közötti időszakban, majd a világháború alatt ellentmondásos belpolitikai szerepet játszó Ravasz László protestáns püspök sorsában a történelem útvesztőibe beleszaladt ember helyzetét vizsgálja. A film a Forgáchtól megszokott empátiával beszél bűnről és bűnhődésről, a felelősség és a döntéskényszer terhéről, és oly módon provokálja ki a nézői állásfoglalást, hogy rendkívül rétegzetten és bújtatottan sugalmazza csupán a szerző véleményét.

A kísérleti filmek közül a fent említett, már-már zseniálisnak nevezhető opuson kívül kiemelkedik a hazai függetlenek doyenje, Káldy László üdítő humorú nyolcperces sziporkája (Kísérleti nyúl); illetve a Szabó István hatvanas-hetvenes években készült munkáinak örökségét egyértelműen vállaló, de egyedi látásmódú Groó Diana Renoir-hommage-a (Moulin de la Galette - Renoir álmai). Ég és föld a két film - előbbi egyszereplős, parázs gegek halmozására épülő minimálmozi, utóbbi korszakos jelentőségű festményének hatására született impressziók sorozata -, a formával való invenciózus kísérletezés azonban közös nevezőre hozza őket.

Nem meglepetés, hogy a rendszerváltás után sokáig a hazai mozgókép-művészet húzóágazatának tekintett kisfilm az utóbbi időszakban kezd veszíteni erejéből. Új, jellegadó műhelyek nem alakultak az elmúlt években, a kisfilmek több, tehetséges művelője pedig vagy kezd belefáradni a folytonos bizonyításkényszerbe, vagy a nagyobb formák felé kacsingat. Miközben a kilencvenes években született, elsősorban kisfilmek gyártására specializálódott stúdiók némelyike - a Duna Műhely, az Inforg vagy a MAFSZ - tovább erősíti jelenlétét, mások - mint például a BBS vagy seregnyi picinyke, évente egy-két alkotással jelentkező csoportosulás - egyre inkább leszakadni látszanak az élbolytól.

Tavaly az Inforg izmosította a leglátványosabban a renoméját: Muhi András producer - amellett, hogy két nagyjátékfilmet is tető alá hozott - közel annyi kis- és dokumentumfilmet gyártott az elmúlt évben, mint a stúdió fennállása óta eltelt fél évtized során összesen. A kicsik közé benevezett nyolc Inforg-produkció közül három jutott a versenybe.

Buvári Tamás szuggesztív kompozíciókkal teli Posztkatoná-ja Tarr Béla világát ötvözi a Mad Max-filmekével - egy apokaliptikus, fekete-fehérre polírozott világ vigasztalan képét mutatva. A debütáns Dési András-Móray Gábor páros eleven dialógusokkal megtámogatott A pofon című munkája a mai magyar rögvalóság egy szeletét vizsgálja a tőzsdén hízott parvenü és a fizikailag, egzisztenciálisan szikkadt hajléktalan kettősének heppeningjében. Politzer Péter Gránátok című filmje háborús tűzfészekben játszódik és bekerített katonák maroknyi csapatának sikertelen kitörési kísérletéről regél.

Az Inforg-filmek jó részére jellemző professzionális kivitelezés és míves megformáltság mindhárom mű sajátja, és ez a tény különös jelentőséget nyer, ha figyelembe vesszük, hogy - Buvári kivételével - debütáns rendezők munkáiról van szó. Különösen a stúdió 2002-es kulcsfilmje, az eddig vágóként dolgozó Politzer jegyezte Gránátok imponáló darab: a nálunk jószerivel ismeretlen francia író, Jean Noël Blanc novellája alapján készült, közelebbről beazonosíthatatlan helyszínen és időpontban játszódó film éterien szép - sokszor a giccshatárig óvakodó, de azon át nem lépő - képek sorában beszél egyszerre aktualizálható és általános érvényű tárgyáról.

A Duna Műhely évek óta stabil pont a hazai, kisfilmekkel (is) foglalkozó stúdiók között. Durst György csapata az Inforghoz hasonlóan három produkcióval képviselteti magát a versenyben: a Komár István forgatta Pillangó dokumentumfilmekkel rokon, meleg hangú életkép a rendező nagyapja és édesapja főszereplésével; Hatházi András Tetemrehívás-a leleményes kísérlet Arany János balladájának napjainkban játszódó némafilm-adaptációjára; Cs. Nagy Sándor és Makkai Bence Holtvágány című munkája pedig az emlékezés logikája szervezte történet az örökre elszalasztott nagy lehetőségekről - mindhárom értékes, figyelemre érdemes mű.

A nagyobb műhelyeken kívül született darabok közül a Svájcban élő Szotyori István Alvó, illetve Ujj-Mészáros Péter A gumiember című filmje emelkedik ki. Szürreáliába hajló, álom és ébrenlét határvidékén játszódó, fantáziát és valóságot egybemosó történet mindkettő. Szotyori furfangos filmnyelvi megoldásokkal a modern kor emberének frusztrációkkal csurig töltött életéről mesél, Mészárosé markáns képek sorában egy kisfiú apakomplexusának rajzát kínálja. A gumiember Jeunet és Caro munkáinak hatását idéző világában minden megtörténhet: csodák márpedig vannak, még ha csak egy napig, egy óráig, egy percig, egy pillanatig tartanak is. Vagy egy film játékidejéig - mi beérjük ennyivel.