Akció! Vér! Tréfa!

Bevált eszközök összekavart játéka a Kill Bill. Tökéletes akciófilm, ami akkor is vicces, amikor kinyomják az illető szemét. A műfaj sémáinak igényes paródiája, önmagáért való képkavalkád. A történet teljesen mindegy.

Quentin Tarantino, a film író-rendezője tovább folytatta az előző alkotásával megkezdett programját. Míg a Jackie Brown a krimi műfaj összefoglalója volt, most elkészítette az akciófilmek summa summarumát. Másfél órán keresztül küzd a hős, gyönyörűen komponált és teljesen összefüggéstelen helyszíneken. Az ajtók úgy nyílnak egymásból, mint a számítógépes játékok pályáin küzdő figurák előtt. A történet annyira mindegy, hogy az alapkonfliktus egyáltalán nem derül ki. Valakiket valamiért le kell győzni, és a győzelem stációit kell végigizgulni. Az időrendet is összekeverték néha egy kicsit, de csak azért, hogy az egyes küzdőterek hangulatosabbak legyenek néhány előzetes küzdelem felelevenítésével.

Gyönyörűek a képek, mind valahonnan már ismerős, és mindegyik rendkívül igényesen szerkesztett. Láttunk már motoros-, western-, kung-fu, szamuráj-, verekedős, késes filmet, itt pedig az összes szabály egy küzdőtéren belül található meg közülük. Az új jelenet szinte új film, az új klisék teljes felvonultatásával. Ahogy az egymás után következő főcímek is jelzik, remix készült, sajátos értelmezéssel összeszedve a kis képmintákat.

Játék az egész. Nagyon vicces kiszólások emlékeztetnek, hogy ahogy az ilyen filmeket, úgy ezeket a jeleneteket sem szabad komolyan venni. Sőt, itt egyszerre lehet röhögni az adott jelenet belső rendszerén és a műfajon általában is. Műfajparódia, hogy a zenéknek közük sincs a jelenetek hangulatához: a távol-keleti mester meghatottan adja a tanítvány szent ajándékát, gagyi flamenkóra. A vágások direkt rosszak. Külön csavar, hogy lányok küzdenek lányokkal fáradhatatlanul és vérözönbe mártva egymást, miközben fele olyan ízléstelen sincs e pőre naturalizmus, mint mondjuk a női súlyemelés televíziós közvetítése.

Mesefilm, mert a mesében is az a rendszer, hogy a fantázia az egyetlen korlát. Nem kell megmagyarázni, hogy mi miért követi egymást, nem kell keretbe foglalni a történések szabadosságát. Jönnek a meseszereplők, az egydimenziós hősök: a jó; a gyenge és teljesen erkölcstelen rossz; és az erős és jellemes rossz. A műfajok összekeverednek: lehet fekete-fehér és animációs betét, mind a lenyűgöző látképekre nyit újabb ablakokat. Ahogy a farkas emésztőrendszeréből kioperált Piroska is csak realista szemszögből lehet undorító, így itt is helyénvaló és vidám fordulat a végtagok vért spriccelő csonkítása, a skalpolás, a gyilkosság. Egyetlen vérözön megindító: a sérelem, amit a maradék időben meg kell torolni. Többek között ezért nem züllik a film teljes idétlenkedéssé.

"Aki még él, azonnal menjen ki!" - utasítja a hős az alkalmi vágóhíd hörgő legyőzötteit, akik csonkjaikat fájlalva kúsznak elő a hullahegy alól, miközben néhány perce ugyanott japán lányzenekar játszotta a rock and rollt. Rengeteg divatos és hagyományos ikon rohan végig a vásznon, a mangától a láthatatlan keresztapáig. A látvány konzervatív, mint kifigurázott példaképeiben: a verekedés lehet durva, gusztustalan, a szöveg lehet obszcén, de megjelenített szex nincs.

Kár, hogy nem lehetett végignézni. Van egy második része, még legalább két nagy ellenséggel. Az egyik a láthatatlan főgonosz, a másik a félszemű nő.

dr. Igó