Hollywood - a saját farkába harapó kígyó

Hollywood kontra európai és ázsiai filmművészet - ez jelképezte eddig a filmkészítés két pólusát, melynek egyik végén az iparszerű termelés zajlott, másik végén pedig kísérletezés és önkifejezés. A két irányzat közül végül Hollywood tűnt életképesebbnek, és ez nemcsak azt a hatást váltotta ki, hogy az európai film kénytelen volt alkalmazkodni a fogyasztói igényekhez, hanem azt is, hogy Hollywood egyre vérmesebben vállalja a saját magával folytatott küzdelmet.

Egy film születése általában a stúdió alkalmazottainak értekezletén kezdődik. Nem a rendező keresi meg őket egy új ötlettel, nem is a forgatókönyvíró nyújtja be legutóbbi művét. Az executive és associate produceri titulussal ellátott stúdiófőnökök ötlik ki, mi az, amire a közönségnek épp igénye lehet. Hogy a vállalat pénzét legkevésbé tegyék kockára, a producerek leggyakrabban már ismert elemeket variálnak.

Vagy egy korábbi sikerfilm folytatását javasolják, vagy egy könyvsiker, tévésiker, kultikussá vált képregény feldolgozását, esetleg egy pár évtizedes produkció újraforgatását, egy híres ember élettörténetét, nagy ritkán egy bevált európai film átültetését amerikai környezetbe.

Ha nem ezek a készülő produkció ismert elemei, akkor lehet maga a sztár is, aki egy olyan karaktert formálhat meg újra, melyet már ezerszer kipróbált (pl. Meg Ryan mint bájosan csetlő-botló nagyvárosi lány; Jennifer Aniston, mint talpraesett, csinos barátnő, Ben Stiller, mint ügyetlenkedő New York-i fazon, Bruce Willis, mint az emberiség megmentője stb.).

De az is lehetőségként kínálkozik, hogy egy történet-sablonhoz nyúlnak, mint pl. a memóriáját vesztett ember küszködései, míg rátalál önmagára; egy, az egész világot veszélyeztető katasztrófa; egy nagyképű, elbizakodott ember ráeszmélése az igaz értékekre; különböző életformájú emberek szerepcseréje; vagy egy klasszikus karriertörténet, mely az "amerikai álom" mítoszát építi tovább. Egyáltalán: a mítosz- teremtés ma mindenképp sikerre van ítélve (elég az utóbbi idők legnagyobb filmsikereire, A Gyűrűk Ura-trilógiára, a Terminátor-ra, a Csillagok háborúja-sorozatra, vagy a Mátrix-trilógiára gondolni.)

Nem hátrány, ha a pár mondatban felvázolt javaslat lehetőséget ad a "díszítésre", vagyis arra, hogy különböző látványelemekkel (elsősorban számítógépes trükkökkel) és lenyűgöző hangzással (zenei betétekkel) dúsítsák a hatás érdekében. A producerek tehát vázlatpontokba szedik, milyen alapmotívumokra épüljön a film, mihez hasonlítson, milyen célt szolgáljon, miről szóljon.

Ezek között előkelő helyen szerepel a film célcsoportjának meghatározása, mely szinte minden esetben a fiatal nézőkre fokuszál. A tinédzser korosztály a teljes közönség 30%-át teszi ki, így ha egy film nekik nem tetszik, óriási bevételtől esik el a stúdió. (Ez máris magával vonja a produkciók szellemi színvonalát, hiszen itt többnyire 12-14 éves nézőkről van szó.) Arról pedig szó sem lehet, hogy a film valósághű szexuális jeleneteket vagy túlzott erőszakot tartalmazzon, mert ebben az esetben az amerikai cenzorok olyan kategóriába sorolják, amely kizárja a fiatal közönséget a moziból.

Ilyen és ehhez hasonló szempontokat tartalmaz tehát az a vázlatsor, amit aztán a stúdió elküld egy általa kiszemelt forgatókönyvírónak, hogy az elkezdhesse kidolgozni a történetet. Az írónak ebben a fázisban csupán annyi a feladata, hogy pár oldalban összefoglalja, a megadott feltételek mellett milyen filmet tud elképzelni. Néhány lapon tehát (a tömörség lényeges elem) vázolja az elképzeléseit, melynek az igényekhez való alkalmazkodáson túl valamilyen figyelemfelkeltő ötletet is kell tartalmaznia.