A szenvedés célja

Mi a véleménye Mel Gibson Jézus-filmjéről olyasvalakinek, aki Isten szolgálatának kötelezte el magát. A passió kritikája egy református teológus tollából.

Ez a film arról szól, ami a címe: a szenvedésről. Különös távolságra kerültünk az életnek ettől az elkerülhetetlen, mindennapi részétől. Szeretek megborzongni egy World Press fotókiállításon, de nem szeretnék abban a borzalomban ott lenni, ahol a kép készült. Látom a jól megvágott, profin elkészített filmkockákat a terror pusztította városról, ahol leszakadt kezű embert mutatnak, anélkül, hogy át kéne élnem ennek a valódi rettenetét. És hirtelen megbénít, amikor látom a jól megvágott, profin elkészített filmkockákat a félholtra kínzott Jézusról, a történet minden rettenetével, anélkül, hogy ki tudnám vonni magam a hatása alól. Számomra úgy tűnik, hogy nem a halottak száma zavar minket a madridi robbantásokban, hanem a szenvedés közelsége. Ez a film a szenvedésről szól. Nem a távoli borzongatóról, amit az ember passzióból néz, hanem a közeli borzalmas szenvedésről, amit talán jobb lenne nem is látni.

De miért akarja ennyire természetesen közel hozni mindezt? Mert a film elsődleges célja Jézus szenvedésének bemutatása, avantgárd módon, nem a klasszikus művészet módszereivel. Nem elégszik meg a mindannyiunkban élő szomorú arcú Jézus szenvtelen, csendes halálával. A film a mai emberhez akar szólni. Válasz akar lenni arra a rezignáltságra, amit érzünk ma, ha a szenvedésre gondolunk. Botrányos akar lenni azzal, hogy a végletekig reális. Mondanivalója van, amit csak akkor hallanak meg, ha újszerű, ha más az eddigiekhez képest. Újra elbeszéli a történetet a sok céltalan szenvedés között egy olyanról, melynek sokak szerint célja volt, és hatása van ma is. Nem pusztán egy a történelemben feljegyzett esemény utólagos felelevenítése ez, hanem egy ma is létező valóság vagy legenda (ki-ki döntse el maga) kezdetéről, lényegéről beszél nekünk a rendező, aki maga is ebben a valóságban éli mindennapjait. Erről akar szólni. Ennek a súlyát visszaadni. Ez volt a cél.

Most tegyük fel a kérdést, hogy vajon sikerült-e elérnie célját? Induljunk ki abból a jelenségből, mely a filmet kíséri. Ennek alapján azt mondhatjuk: részben sikerült. A Vatikán nagyjai vallanak úgy a filmről, hogy ők maguk is közelebb kerültek Istenhez A passió-n keresztül. Ez mindenképp meglepően hangzik, főleg azok számára, akik a moziból kijövet úgy vélték, hogy egy szadista rendező értelmetlen brutalitásának estek áldozatául. Mindkét reakció radikális, de érthető. Képzeljük el, hogy valaki beül Shakespeare Hamlet-jének filmváltozatára, amelyben a rendező a drámából csak a megzáró jeleneteket viszi vászonra. A film profi. Akik ismerik az egész történetet, azt mondják, hogy most jobban értik azt a dilemmát és azt a tragédiát, amelyet Shakespeare a Hamlet-en keresztül üzen. Ha valaki nem ismeri a drámát, akkor megrökönyödve üli végig a néhol már komikusnak tűnő abszurd öldöklést, és sürgősen felírja feketelistájára a rendező nevét. Ugyanez a helyzet Mel Gibson filmjével is. Még ha nem hiszem is, hogy ez volt a rendező célja, egyet kell hogy értsek Michael Medved rádiós véleményével: "Ezt a filmet keresztények csinálták keresztényekről, keresztényeknek."