Semmi fakszni, bébi!

Senki nem mondta, hogy ez valójában ilyen komoly lesz, hogy a halálról szól. Csak annyit lehetett tudni előre, hogy egy bokszoló csaj karriertörténete. Pedig egyáltalán nem. Sokkal több, és mégsem kerít neki nagy feneket. Clint finoman fogja a kezünket, de kíméletlenül bevisz a sűrűbe.

Egyszerűt alkotni a legnehezebb. Eleve rájönni, hogy az egyszerűségben rejlik a legnagyobb erő, hogy ennél hatásosabb módszer nem létezik - már ehhez idő, tapasztalat, bölcsesség kell. Clint Eastwood nemsokára 75 éves lesz. 58 filmben szerepelt, 28-at rendezett, 22-nek volt producere, és tíznek a zenéjét is ő szerezte. Neki ennyi kellett ahhoz, hogy élete főművéhez érkezzen. Mert a Millió dolláros bébi az - eddigi legjobb és legszebb filmje.

Sosem gondoltam például, hogy egy edzőterem szép is lehet, hogy a kopott falaknak, leharcolt padoknak, elhasznált ringnek esztétikája van, hogy elég ránézni, és az emberben valami melegség támad. Minden elismerésem a látványcsapatnak. Ritkán látni olyat is, hogy egy hollywoodi film szereplőinek öniróniájuk van, hősiesség és pátosz nélkül teszik a dolgukat.

Frankie Dunn (Clint) rezignáltan vezeti az edzőtermét, régi barátja, Eddie pedig megadóan takarítja. Egymással csak a legmélyebb érzelmeket rejtő szenvtelenséggel kommunikálnak, a legszentimentálisabb modortalansággal civakodnak. Maggie Fitzgerald eltökélt alakja valahogy már rég ott van, mire felbukkan, és a legszimplább erőszakossággal marad. Nem lehet, hogy ne neki legyen igaza, már szinte mi követeljük, hogy a történet kidobja magából az "amerikai álmot". Csakhogy aztán nem jön még stáblista.

A második felvonás következik: az agónia. Az egész egyszerre fájóan valóságossá, prózaivá válik - pedig azelőtt sem szárnyalt szürreális magasságokban. Most érik mindenki igazi hőssé - a legnyomorultabb pillanatokban. Elkerülni sem tudják, nincs benne fene nagy bátorság. Maggie-nek halni kell - sokkal egyértelműbb, mint A belső tenger főhőse esetében, aki szavakkal érvel. Kidomborodik a lényeg: három egymásra utalt ember viszonyrendszere, rejtegetett érzelmi élete. Egyszerűen gyönyörű, ahogy csak egymásra néznek.

Nincs a sztoriban semmi, ami ne volna hihető, átélhető, emberi. A leghumánusabb film. Az alkotók nem nárcisztikus művészek, mert csak szolgálják a filmet. Egyik sem furakszik előtérbe, mindegyik egyforma alázattal, legjobb tudása szerint vesz részt benne. A Millió dolláros bébi valójában az Aviátor ellentéte: amaz pompás, harsány és üres; ez meg szegényes, halk, de telített. Csoda, hogy az Oscart végül ez nyerte.

Próbálom elképzelni, mi lett volna, ha Sandra Bullocknak - aki először csapott le a forgatókönyvre - sikerül összekalapoznia elég pénzt, és ő játssza a főszerepet. Rémálom. Ugyanúgy, ha Ashley Judd gázsi-követelései célba érnek. Ezt a szerepet csak egy Hilary Swankhez fogható, sztárallűr és -egó nélküli, vidéki lány játszhatta, akinek az ereje az esendőségéből fakad. Clint Eastwood és Morgan Freeman pedig már olyan öreg, hogy elég, ha csak ott van. Az arcukon úgyis minden rajta van.

Gyárfás Dóra