Scarlett, Woody, kurdok és rágcsálók - helyszíni tudósítás a cannes-i filmfesztiválról

Kedd este a Lemming című halovány thriller díszbemutatójával nyitotta meg kapuit az 58. cannes-i filmfesztivál. A dél-francia üdülőváros utcáin az egy négyzetméterre jutó gyönyörű nők száma jelenleg a legmagasabb Európában, és a legérdektelenebb alkotások vetítéseire is filmőrültek százai keresik kétségbeesetten a bejutási lehetőséget. A [origo] filmklub helyszíni tudósítói még szokják a mediterrán éghajlatot, de három filmről azért megosztják észrevételeiket.

Két nap telt el eddig a cannes-i filmfesztiválból. Odakint a fesztiválpalota egyik oldalán izgatott nyüzsgés: sztárokat megpillantani remélő tömeg táborozik kitartóan a főutcán. Másik oldalán nyugalom: a vakító napsütésben szikrázó tengeren vitorlás hajók lebegnek szinte mozdulatlanul. Minket azonban semmi sem rángathat ki az épületből, amely tizenkét napon át a legizgalmasabb események színhelye: kora reggeltől késő estig bemutatók sokasága tart a hideg vetítőteremben. Eddig három alkotással csillapítottuk étvágyunkat.

Lemming (Franciaország)
Rendező: Dominik Moll
Szereplők: Charlotte Gainsbourg, Laurent Lucas, André Dussollier, Charlotte Rampling

Nyitásként mindjárt egy egész konyhányi lemming árasztotta el a vásznat Dominik Moll (Harry csak jót akar) filmjében. A feszes hitchcocki thrillerként induló Lemming-ben Laurent Lucas és Charlotte Gainsbourg alakítják a tökéletesnek tűnő, sikeres fiatal párt, akik napsütötte világába egyszer csak belép a férfi főnöke és annak felesége (Charlotte Rampling). Ahogy a fiatalok a furcsa csábításnak engedve egyre inkább bevonódnak az idősebb pár feszültségekkel és titkokkal terhes kapcsolatába, saját jól működő házasságuk lassan oszlásnak indul. Az egyre paráztatóbbnak szánt jelenetek során egyre kevésbé értjük, hogy mire is megy ki ez az egész. A logikus történetvezetés fokozatosan szétesik és a végére valamiféle alternatív valóságként újrarendeződik, de útközben elhagy bennünket a film, a befejezéskor nem borzongunk bele a gondolatba, hogy nekünk is van felderítetlen, sötét oldalunk, csak unottan bólintunk.

Kilometre Zero (Franciaország)
Rendező: Hiner Saleem
Szereplők: Nazmi Kirik, Eyam Ekrem, Belcim Bilgin, Ehmed Qeladizeyi, Nezar Selami

A nyilvánvaló politikain kívül nehéz más okot elképzelnünk, ami miatt a kurd-francia koprodukcióban készült Kilometre Zero bekerült a versenyprogramba. Az 1988-ban Irakban játszódó történetből az első pillanattól az utolsóig hiányzik minden feszültség, köszönhetően részben a gyenge párbeszédeknek és legfőképp a teljesen amatőrnek tűnő színészek kevés átélésről tanúskodó játékának.

A rendező másfél órában szeretné megmutatni, hogyan zajlott a háború Irak és Irán közt, kurdok és arabok hogyan élték túl és haltak bele egymás mellett, és úgy általában, milyen volt Szaddam Husszein uralma alatt Irakban létezni. A kurd származású rendező, Hiner Saleem túl sokat markol, és semmit sem fog. A záró képeken már 2003-ban Párizsban látjuk az Irakból elmenekült főszereplőket amint a Notre Dame-ra néző lakásuk ablakában örömrivalgásban törnek ki a hír hallatán, hogy az USA megtámadta Irakot. Talán, ha a színészek ügyesebben imitálnák a felszabadult örömöt, akkor sem hinnénk el ezt a jelenetet.

Match Point (USA)
Rendező: Woody Allen
Szereplők: Scarlett Johansson, Woody Allen, Emily Mortimer, Jonathan Rhys-Meyers, Brian Cox, James Nesbitt, Matthew Goode

Woody visszatért! Nálunk még előző filmjét, a Melinda és Melindá-t sem mutatták be, de máris itt a legfrissebb, a Match Point. A történetről elég is annyi, hogy van benne szerelem, szex és gyilkosság, a színészek terén pedig ízléstől függően mindenkinek akad néznivaló: a jóképű Jonathan Rhys Meyers és a gyönyörűséges Scarlett Johansson vetekszik a vászon legszebbje címért (Scarlett nyer.)

A nagyobb rendezői szabadságért és hűsebb időjárásért Manhattant Londonra cserélő rendező személyesen is megtisztelte a fesztivált. Elmondta, hogy odavan a britek kiejtéséért, de csak az angol finanszírozás miatt kapta kis híján Kate Winslet a főszerepet: Woody kezdettől az amerikai Johanssont akarta szerződtetni.

Állítása szerint tulajdonképpen egyáltalán nem rendez, csak szerződteti a színészeket, aztán hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak, legfeljebb, ha valamit nagyon elszúrnak, rájuk szól. Ugyanez a munkafolyamat Emily Mortimer előadásában kicsit másképp hangzik: "Woody sosem próbál a színészeivel, így teljesen rá kell hangolódnunk a jelenetre, csak egymásra és az adott pillanatra koncentrálunk."

Arra a kérdésre, hogy így, a 36. film magasságában még mindig szenvedélyből, vagy már csak megszokásból rendez, a 69 éves Allen azt mondja, egyikről sincs szó: azért rendez, hogy depressziójáról és szorongásairól elterelje saját figyelmét. Egy filmen összesen körülbelül egy évet dolgozik, és amig a munka tart, nincsenek tünetei; ebből a szempontból szerinte hasonlít azokra az elmegyógyintézetben élő ápoltakra, akiket különböző elfoglaltságokkal kötnek le, hogy jobban érezzék magukat.

Varga Ferenc
Cannes, Franciaország