Hihetetlen család

A Ha te nem lennél című filmet nehéz szeretni, miközben a film is erről szól: szeretni nehéz. A párizsi anyuka és környezete versidézetekkel kísért lelki tusái bővelkednek ugyan fordulatokban, de hosszúra nyúló monológokban is.

"Szerelem, élet, halál, valamelyik előbb-utol lekaszál" dalszöveg lehetne a mottója a Ha te nem lennél című 150 perces családterápiának. Az idézett sor nem csak azért helyénvaló itt, mert a film alkotói vonzódnak a versekhez. Hanem azért is, mert olyan, mintha szólna valamiről, miközben sok újat azért egyik sem árul el a világról. A Ha te nem lennél többszörösen csonka családja bővelkedik az érdekesnek tűnő figurákban, ám őket együtt majdnem olyan nehéz elhinni, mint A hihetetlen család című rajzfilm hőseinek létezését. A francia film azonban nem egy abszurd történet szeretne lenni, hanem jó mélyen vájkálni a lélek tárnáiban. Jó nagy igazságokat és megdöbbenéseket akartak az alkotók kiváltani, az életről, szerelemről, halálról.

A film bővelkedik rendkívül modoros gesztusokban. A hosszú, már-már tévéjátékokat idéző párbeszédek nagymonológjait direkt elcsúszott vágásokkal igyekeztek fesztelenebbé tenni az utómunkálatok idején. A globális üzenetek fontosságát ki nem bontott antik utalásokkal hangsúlyozták. A narráció örökké visszatérő eszközzé vált. Olyan szimbólumok fűszereznek, mint a pincéből fekete háttérből feljövő nő, és az emeleti fehér derengésből lejövő férfi találkozása. Szentenciákat mondanak ki néhány percenként a szereplők. A halottak visszajárnak kinyilatkoztatást tenni.

A Ha te nem lennél figurái és alaphelyzete és a fordulatok önmagukban érdekesek, a film kiinduló ötlete kifejezetten izgalmas. A személyiségek kibontakozása is jól alakul, ha csak elmesélni szeretnénk a fárasztóan hosszúra nyúló szenvelgést. Az ötletek megvalósítása azonban korántsem annyira érdekes, mint az, ami kiderül apa és lánya vagy halott férj és özvegye kapcsolatáról. Oly mértékben nehézkesek és sokszor fárasztóan kibontottak az egyes jelenetek, hogy türelmes követésük már kihívást jelentenek a néző számára. Hiába igyekeztek az alkotók izgalmas személyiségeket érzékletesen ábrázolni, ha egyikükről sem könnyű elhinni, hogy a valóságban is létezhetnek. Ezzel pedig félresiklik a lehetősége a nagy, általános következtetések levonásának, amit pedig feladatul osztottak ki a mozizóknak az alkotók.

Valentin Lelong és Mathieu Amalric | Még több kép a filmből

A kimondott szentenciák pedig üresnek tűnnek. Ilyesmi üzeneteket rejtettek el például: "Sokszor nem az az izgalmas, amit rögtön látni lehet, hanem a mélyebb dolgok"; "a képzelet nagyon fontos"; "a szeretet nem a felszínes gesztusokban van"; "az őszinteség érték"; "a sunyiság rossz"; "kimondani az igazat, jaj de nehéz!" Ezek bármilyen csavaros történetbe is ágyazottak, mégsem árulnak el többet az emberekről, mint a hollywoodi nyálas családfilmek tanulságai. Itt a keretjáték bonyolult és több szálú, de az üzenet épp oly tolakodó és unalmas, mint a "megértem apát" típusú filmekben. Akkor is, ha itt a végső katarzist nem könnyesen ölelkező család, hanem magányos verselő jeleníti meg.

A filmben azonban nem csak lelkizés megy, hanem vígjátékokat idéző tréfás epizódok is vannak, fegyveres rablás, fűszívás, fejbe vert pszichiátriai ápoló például. Ezek a sokszor bárdolatlan humorú betétek legalább harsányságukkal ellenpontozzák az erőltetett szöveges részeket, viszont tovább gyengítik a komoly mondanivaló hitelességét. A mélylélektani boncolgatás és a gyúrópadon idétlenkedő hős nehezen összeegyeztethető. A film egy tanulsággal biztosan szolgál, bár ez nem szerepelt vélhetően a készítők céljai között: attól hogy valami bonyolult, még nem biztos, hogy érdekes is.

dr. Igó