Popmózes sztreccsnadrágban

Az ötödik Superman-film úgy álmodja vászonra a világ első szuperhősét, hogy az unalomig ismételt sztori végre élvezhetővé válik. A Superman visszatér a halandóságával szembesülő isten küzdelmét mutatja be, miközben tisztában marad azzal is, hogy Superman nem több egy popikonnál, ahol már régen nem az eredetiség a fontos.

Minden képregényolvasó előbb-utóbb kénytelen szembesülni a nagy dilemmával: Superman vagy Batman. Hiába esik az esetek többségében a választás az utóbbira, a két karakter tagadhatatlanul a képregényfigurák archetípusát jelenti. Az 1938-ban megalkotott Superman a fény gyermeke, vagyis a jó szolgálatában álló, Földre küldött modern isten, akit kizárólag letisztult erkölcsi értékei vezérelnek. Ezzel szemben az 1939-ben napvilágra jött Batman inkább a sötétség szülötte: a Denevérember rendkívüli képességek nélkül, neurózisaival felvértezve indul harcba a jó érdekében.

A Batman-képregények sötét tónusú, árnyalt világában jóval több lehetőség rejlik ugyan, mégis a giccsbe burkolódzó Superman volt az első karakter, amely megteremtette a képregényes történetmesélés jellemző jegyeit. A képregény tér és idő nélküli világában a problémák minden füzet végén megoldódtak, a következőben pedig mindig újratermelődtek. A hét évtizede a harmincas éveit taposó szuperhősnek nincs sorsa, csak elintéznivalói vannak, amik viszont monoton ismétlődnek. A képregényhősök skizofrén világát - az Acélember és a mulya Clark Kent kettősét - pedig szintén Superman teremti meg.

Ő az amerikai popkultúra hérosza: az Acélember Mózeshez vagy Krisnához hasonló mitikus hős, aki gyerekként menekül el a számára fenyegetést jelentő világból, majd pedig népe isteni védelmezőjévé válik. Bryan Singer Superman-filmje pedig a történet papíros változatát pontosan így ragadja meg: érettebben, mint a Richard Donner által rendezett négy korábbi epizód, de ugyanolyan őszintén, mint Christopher Nolan tavalyi Batman-feldolgozása.

Amíg a Batman: Kezdődik! a hős megszületésével operál, addig a Superman visszatér-ben a hős már túl van a veszteségeken, isten létére szembesül saját halandóságával és korlátaival. A film azzal kezdődik, hogy az Acélember öt év után visszatér a Földre: nevelőapja halott, szerelme új életet kezdett, Metropolis lakói pedig már nem hisznek a legendákban.

Nézz még több képet a filmből!

Hiába egyszerű giccses epizódok sorozata a film, mégis messze ezek a mozi legjobb jelenetei, ennek oka pedig, hogy Singer is érzi, Superman nem több egy popikonnál, ahol már régen nem az eredetiség a fontos. A mítoszteremtő pátosz legszebb pillanatát Superman első feltűnése jelenti, amire közel fél órát kell várni. A gondosan megtervezett nagytotálokon átsuhanó Acélember-látványa pedig a képregényt illusztráló John Byne, Dick Giordano és Jim Lee heroikus rajzait idézi.

Brandon Routh tökéletes az Acélember szerepében, a Superman-képregények azon szögletes arcú amerikai férfiidoljára hajaz, akiből egy flakon hajzselével is vérbeli szuperhős varázsolható. Kevin Spacey viszont meglepően unalmas Lex Luthorként, az általa életre keltett antihős tipikusan abba a kategóriába tartozik, amit a képregényben elsőre még átrág az ember, újraolvasva viszont simán átlapoz rajta. A szinkron miatt pedig pont Marlon Brando vész el, ugyanis az 1978-as első filmhez hasonlóan most is Brando alakítja Superman földön kívüli apját.

A Superman visszatér legnagyobb előnye, hogy élvezhetően mutatja be és gyűjti egy csokorba azokat a paneleket, amelyek az amerikai popkultúra talaján születő első szuperhős-képregény köré tapadtak az elmúlt évtizedekben.

Szabó András