A mi Verziónk

Az idén harmadik alkalommal megrendezett, szerdán kezdődő Verzió dokumentumfilm-fesztiválon négy nap alatt összesen negyvenhárom filmet tekinthet majd meg a közönség. Érdemes a fesztivál honlapján átböngészni a teljes kínálatot, de hogy megkönnyítsük a választást, néhány filmet kiemelten ajánlunk a bőséges felhozatalból.

Gyakran azért megyünk moziba, hogy másfél órára félretehessük mindennapi gondjainkat és kikapcsolhassuk az agyunkat, és ilyenkor nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy dokumentumfilmet nézzünk, amely még a vetítőteremben is a (sokszor nem éppen fényes) valósággal szembesít minket. Aki épp így érez, annak ajánlunk két filmet a fesztivál programjából, amelyek legalább olyan szórakoztatók, meghatók és humorosak, mintha kitalált történetek lennének, de mivel igazak, talán még megragadóbbak, mintha egy forgatókönyvíró agyából pattantak volna ki.

A Boldog élet (r.: Juang Yue) című, 2002-ben készült film Kína legforgalmasabb pályaudvarának nyüzsgő világát mutatja be Fu és Liu úrnak, a pályaudvar hatszáz fős személyzete két vezető beosztású tagjának személyes történetén keresztül. Az elképesztően zsúfolt vonatállomás nap mint nap komédiák és tragédiák helyszínévé válik, és a nyitó képsoron mindjárt az előbbi műfajba tartozó jelenetet látunk: a vonatra várakozó tömeg túl nagy ahhoz, hogy elég idő és hely legyen arra, hogy az összes utas az ajtókon keresztül szálljon fel a szerelvényre, de sebaj, a pályaudvari alkalmazottak fapofával kiadják az utasítást, hogy "Tessék csak bemászni az ablakokon!". És az utasok így is tesznek mindannyian, kisgyerektől nagymamáig. A stáb ellátogat a két férfi otthonába is, ahol hétköznapi tevékenységeiken és interjúkon keresztül ismerjük meg őket. Nehéz életutak rajzolódnak ki előttünk, de a két főszereplőből létbizonytalanság, elveszített családtagok, elmúlt szerelmek ellenére olyan pozitív kisugárzás árad, ami meghatja és leveszi a lábáról a nézőt, és meseszerű kedvességgel vonja be az egész filmet. Az alkotás egyetlen hibája talán az, hogy csak egy órás, még egy darabon szívesen elkísértük volna Fu és Liu urat útjukon.

A másik mesébe illően bájos történetet A szvenkák (r.: Jeppe Ronde) című filmből ismerhetjük meg, amelyben ténylegesen egy mesélő öregember vezet be minket az "aranyvárosban" játszódó sztoriba. Mindjárt azt is elárulja, hogy kik is ezek a szvenkák: többnyire vidéki zulu férfiak, akik Johannesburgban dolgoznak fizikai munkásként. Abban különböznek az átlagemberektől, hogy hétvégénként márkás öltönyökbe, tökéletesre vasalt ingekbe bújnak, öltözetükkel harmonizáló zoknit, csillogó-villogó mandzsettagombot, nyakkendőtűt, karórát vesznek, és egy bíró előtt felvonulva illegetik magukat. A többségében pocakos, középkorú "szépségkirálynők" vicces és megható látványt nyújtanak, ahogy sajátos versenyük segítségével menekülnek a hétköznapokból. Elutasítják az alkoholt, és az egyéb destruktív eszközöket, ezek használata helyett egy tökéletesen ártatlan, szinte gyerekes közösségi tevékenységet űznek, ami miatt lehet, hogy az elején megmosolyogjuk őket, de a film végére már nagyon is átérezzük, számukra milyen súlya van a "szvenkaságnak": a szvenka-identitás büszkeséget, tartást ad, és tradíciót jelent, amelyet őrizni, ápolni kell.

Jelenet A szvenkák című filmből

A Mindennapi kenyerünk-et (r.: Nikolaus Geyrhalter) főleg azoknak ajánljuk, akik szeretik a Baraká-hoz és a Koyaanisqatsi-hoz hasonló, dialógus nélküli, meditatív filmeket - no meg persze azoknak, akik betekintést akarnak nyerni a modern élelmiszeripar "szépséges" módszereibe. A filmben másfél órán keresztül nézhetjük a váltakozó növénytermesztési, állattenyésztési és húsfeldolgozási folyamatokat. Kibelezett, fellógatott disznók hosszú sorfalai közt megyünk végig, paprikát öntözünk, földet permetezünk, kiscsibéket hányunk futószalagra. A különböző mezőgazdasági berendezések és húsfeldolgozó gépsorok repetitív mozgássora úgy fest, mint egy pontosan megkoreografált tánc, de mielőtt eltompulhatnánk a folytonosan ismétlődő mozdulatokat nézve, a következő, sokkoló képsor felébreszt, amelyen a csibéket pingponglabdaként köpködi ki a gép, vagy teheneket ölnek elektromos árammal. És lehet, hogy még könny is szökik a szemünkbe, amikor szegény boci meghal, de közben azért tudjuk, hogy enni mindenkinek muszáj - és elég sokan vagyunk.

Jelenet a Mindennapi kenyerünk című filmből

Azoknak pedig, akik nem riadnak vissza a még ennél is kevésbé szívderítő témáktól sem, ajánlunk két remek, de megrázó filmet, amelyek olyan jelenségekről szólnak, melyek többé-kevésbé a szemünk előtt zajlanak, mégsem mindig vesszük, vagy akarjuk észrevenni őket. A pályaudvar gyermekei (r.: Andrzej Celinski, Hanna Polak) mindössze 35 percbe sűrítve mutatja be a moszkvai hajléktalan kisgyerekek életét, akik egy pályaudvaron húzzák meg magukat. Döbbenetes, szívszorító képeken ismerjük meg ezeknek a nem több mint 8-10-12 éves gyerekeknek az életét, akik vagy a - részeges, fizikailag vagy szexuálisan bántalmazó, drogos stb. - szüleiktől menekültek az utcára, vagy maguk a szüleik tették ki oda őket. Gyerekek, akiknek családban és iskolában lenne a helyük, ehelyett kéregetnek, prostitúcióra kényszerülnek, vodkát vedelnek, szipuznak - és időnként meghalnak az utcán. És ami igazán megérinti az embert: hogy szívbe markolóan fájdalmas sorsuk ellenére mégiscsak gyerekek ők, akik játszanak, nevetnek, vigyáznak egymásra, és racionálisan felfoghatatlan bölcsesség csillog a szemükben.

Jelenet A pályaudvar gyermekei című filmből

A több országban játszódó Fehér terror (r.: Danel Schweizer) című filmnek is az oroszországi része a legérdekesebb és egyben a legijesztőbb. A svájci forgatócsoport számára egy hazájukban történt gyilkosság - skinheadek ölték meg egyik társukat, aki megszegte a csoport titoktartási fogadalmát - felgöngyölítése jelenti a kiindulási pontot a Vér és becsület nevű nemzetközi fajgyűlölő skinheadtársaság különböző sejtjeinek felkutatásához. Eljutnak Svédországba, ahol a viszonylag laza törvények miatt erős náci csoportok léteznek, akik propaganda-videoklipek segítségével terjesztik eszméiket, Németországba, ahol be van tiltva a Vér és becsület, és a szigorú szabályozás miatt külföldről csempészik be a CD-ket, Amerikába, ahol beszélnek többek között egy exnácival, aki időközben megváltoztatta a véleményét a világról, és most iskolákban tart ismertető előadásokat a témáról és családanyákkal, akik amiatt aggódnak, hogy kipusztul a "tiszta fehér faj", és végül megérkeznek Moszkvába is. Azokat, akik nem járatosak az oroszországi politikai-társadalmi helyzet "finomságaiban", sokkolhatják ezek a jelenetek, amelyekből kiderül, hogy milyen jelentős társadalmi támogatottsága van itt az idegengyűlölő eszméknek, és következésképpen milyen messzire elmehetnek a náci csoportok tagjai, beleértve az elképzeléseikkel szembenálló közszereplők fenyegetését vagy akár tényleges elpusztítását is.

Bujdosó Bori

* * *

A Verzió filmfesztivál november 8. és 12. közt kerül megrendezésre a Toldi és az Örökmozgó moziban. A rendezvény teljes programja megtalálható itt.