Lovasi András: Magyarnótáznak és a baszásról beszélnek

Lovasi András annyi örömet szerzett nekünk az elmúlt hetekben a Kiscsillag nevű új formációjának bemutatkozó lemezével, hogy hajlandóak vagyunk megbocsátani neki azt a másfél órát, amit a Sztornó című filmje megtekintése vett el az életünkből. A Kispál és a Borz zenekar énekeseként ismert előadóművészt múlt szombati szólókoncertje előtt kérdeztük életről, halálról, zenéről és filmről. De szó esett a Sírhant művek és a Radiohead érdemeiről is.

- Szórakoztató volt számodra filmet forgatni?

- Nem nagyon szeretek filmet forgatni. Ezen a forgatáson (a Sztornó című film forgatásán - a szerk.) jól éreztem magam, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy amikor az ember főszereplő, olyan kivételezett helyzetben van, hogy egyszerre hárman is megkérdezik, hogy mit szeretne csinálni. Ezt nyilván mindenki élvezi. A másik pedig, hogy viszonylag jó társaságban múlattuk az időt. A KVB (Közgáz Vizuális Brigád - a szerk.) inkább baráti társaság, semmint professzionális filmgyár.

Sosem készültem színésznek, nincsenek olyan ambícióim, hogy színész legyek. Ez Pálos Gyuri (a rendező - a szerk.) önéletrajzi filmje, és azt mondta, legyek én az ő alteregója, a tíz évvel fiatalabb énje. Nem hiszem, hogy olyan nagy eszköztáram lenne színészként, hogy ezentúl bármiféle szerepálmokat megvalósítsak. Szerintem én inkább médium voltam ebben a helyzetben. Az is volt nagyjából Gyuri utasítása, hogy próbáljak természetesen viselkedni a szituációkban. És akkor elgondolkodtam, hogy csinálnám én. Nyilván van egy pont, amíg nem tudsz természetes lenni. De utána már tudod úgy irányítani a dolgokat, mintha természetesen viselkednél. Ezt a pontot az első-második nap után átléptem, és onnantól nem foglalkoztam azzal, hogy ott vannak a fények meg a kamerák. Voltak persze jelenetek, amelyeket nem tudtam megcsinálni úgy, ahogyan szerettem volna. Meg valószínűleg úgy se, ahogyan Gyuri szerette volna. De hát, ez van.

- Egyetértesz azzal a kijelentéssel, hogy a Sztornó unalmasabb, mint az élet?

- Az életnél minden unalmasabb. Nekem pontosan az a bajom ezzel a filmmel, hogy nem elég unalmas. Addig igazán nézhető a film, amíg a főhős nem kerül börtönbe. Addig olyan, mint az élet, ugyanannyira tipizált. Talán ez az a pont, ami picit hihetetlen benne. Hogy "na jó, de ezért miért került börtönbe?". Ennek a krimi-szálnak talán erősebbnek kéne lennie... Túlságosan hirtelen jön.

- Azt nyilatkoztad nemrég, hogy szívesen csinálnál olyan filmet, amelyben a szereplők végig a szexről beszélgetnek. Úgy érzed, hogy sok eredeti gondolatod van a témában, amit még nem mondtak el mások/máshol?

- Szerintem a szexről nagyon nehéz újat mondani, viszont kurva érdekes. Biztosan ismered Eric Rohmert. Én azt a fajta lapos, furcsán előremenő cselekményszervezést nagyon bírom, amit ő csinált. Olyanok a filmjei, mintha beülnék egy jó társaságba beszélgetni. És én mostanában már nagyon ritkán beszélgetek jókat. Egyrészt nyilván azért, mert érzek valamiféle prekoncepciót magammal szemben, hogyha mondjuk civilként leülök valahova. Egyszerűen az emberek nem nyitottak felém, eldöntötték, hogy szeretni fognak vagy utálnak. A másik pedig az, hogy az emberek elfelejtettek beszélgetni. Egyforma gombokat nyomkodnak magukon, nem zökkentik ki a másikat. Megtanították őket kész mondatokra, és általában ezekkel kommunikálnak. Ha leforgatnám azt a filmet, amiről beszéltél, igazából csak a szituációkat találnám ki. A színészek megkapnák, hogy milyen sztorikat kéne elmesélni, de mindenki hozzáfűzhetné a saját sztorijait. Csak azt jelölném ki, hová kell kilyukadni, mi a végcél. Aztán valamilyen módon össze lennének tükröztetve ezek a beszélgetések. Egyszer például beszélgethetnének rákosok a műtétjük előtt, a kórházi ágyban. Nekem nagyon furcsa élményem, amikor megtudtam, hogy az emberek a műtétjük előtt a baszásról beszélnek egész éjszaka. Magyarnótáznak, és a baszásról beszélnek. Aztán csajok beszélgetnének kicsit berúgva, és nyilván pasik is nőkkel. És az egész valamiféle dramaturgiai egységbe állna össze, csak hogy guruljon. De ez csak egy ötlet. Most épp bevillant.

Egy jelenet a Sztornó-ból | Még több kép a filmből

- Sok veled készült interjút olvastam az utóbbi napokban, és azt szűrtem le belőlük, hogy szellemes ember vagy. Természetesen jön számodra a humor, vagy néha nyomaszt, hogy vicceseket kell mondanod, mert te vagy a szellemes Lovasi?

- Ezen nem szoktam gondolkodni. Inkább a zenész-énemet nyomasztja, ha fölmegyek a színpadra, és aznap épp nem jut semmi az eszembe. Egy koncerten tartani kell a fonalat, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a feszültséget, egyfajta dramaturgiai szálat. Ez baromi nehéz. Nekem egy koncerten sokkal-sokkal nehezebb részt venni, mint egy filmben.

- Mert kapcsolatot kell teremteni a közönséggel?

- Igen. Egy jó koncertnek az a tétje, hogy sikerül-e olyat csinálni, amiben van valami plusz. Tehát nem csak eljátsszuk a számokat, hanem történik valami olyasmi, amiért az emberek elmennek egy koncertre. Nagyon kevés olyan koncert van, ahol ez magától a zenétől megtörténik. Én azokat tisztelem igazán. De amikor nem történik meg, akkor ki kell zökkenteni egyrészt a zenekart, másrészt a közönséget. Valahogy meg kell lökdösni őket oldalról, hogy a kapcsolat megszülethessen. Mint hallgató vagy mint néző nekem azok a legemlékezetesebb koncertjeim, ahol egyszer csak észreveszem, hogy ez most tényleg itt történik. Ezt az igazán nagy zenekarok vagy nagy zenészek meg tudják teremteni anélkül, hogy egy szót szólnának. Hogy azt érzed: ott vagy. Na most én ezzel a képességgel jelen pillanatban még nem rendelkezem, ezért kénytelen vagyok mankókat használni, mint például a jópofaság.

Miskolci Kiscsillag-koncert szeptember végén

- Melyek voltak ezek az emlékezetes koncertek számodra?

- Azért szerencsére nem annyira ritkák. A zenei eszmélkedésem - érdekes módon - a jazz körül történt. Igazi entellektüel-bölcsész külsejű egyénként úgy éreztem, hogy nekem jazzt kell hallgatnom. De már akkor is nagyon válogatós voltam. Jártam Varsóba, jártam egy csomó helyre, ahol akkor, a 80-as évek szűkös levegőjében jazzkoncerteket lehetett hallgatni. A varsói jazzfesztivál a '80-as évek közepén gyakorlatilag a furcsán bohém kelet-európai értelmiségnek volt egyfajta gyűjtőhelye. Nagyon érdekes, hogy akkor egy kocsmában ott voltak Makovecz építésztanítványai, meg mit tudom én kicsodák, akik aztán később mindenféle szekértáborokba és ellenérdekelt tömbökbe rendeződtek.

- Akkor ez ilyen dolog volt, hogy megyünk a varsói jazzfesztiválra?

- Igen, és az volt a legizgalmasabb, amikor lejöttek ezek a nagyon komoly zenészek a kocsmába, és láttam őket karnyújtásnyi távolságra zenélni, és láttam, hogy történik ez az egész. De persze a jazzben aztán rengeteg kamu meg blöff van. Főleg a magyarban. Ezután kezdtem el dalírással foglalkozni, a formát keresni, hogy hogyan lehet dalokat csinálni. Elkezdtem a popzenével jobban foglalkozni, valószínűleg azért, mert a jazzben nagyon rossz lennék. Nem vagyok igazán tehetséges hangszeres zenész. És nem vagyok szorgalmas sem. Jó gitáros lehettem volna, csak most már késő. De még nem adtam föl.

A Radiohead énekese Thom Yorke a 2006-os Sziget fesztiválon

- Rockkoncertben melyik volt a meghatározó számodra?

- Utoljára a Szigeten a Radiohead tetszett, mert kompromisszummentes zenélés folyt negyvenezer ember előtt. Ez valami elképesztően furcsa helyzet, amivel az emberek nem is tudtak mit kezdeni. Felraktak iszonyú mennyiségű '70-es évekbeli kacatot, például emeletes Moogokat, meg kitoltak egy rendes pianínót, és megpróbáltak mindent az eredeti hangszerekkel eljátszani. Náluk még létezik egyfajta kényszeres odafigyelés vagy alaposság. Manuálisan ők sem nagyon képzettek, de komoly intellektus van a zenekarban. Engem különben kifejezetten idegesít az énekes nyavalygása, de hát túlteszem magam rajta. Azt mondom: annyira jó az egész, hogy ez is belefér. Ami elképesztő, hogy ezek gimnáziumi osztálytársak voltak. Milyen érdekes osztály lehet, ahol öt ilyen tehetséges pasi van! Mert mindegyik nagyon tehetséges. A dob-basszus groove például egész elképesztő volt ezen a koncerten.