Lovasi András: Magyarnótáznak és a baszásról beszélnek

Lovasi András annyi örömet szerzett nekünk az elmúlt hetekben a Kiscsillag nevű új formációjának bemutatkozó lemezével, hogy hajlandóak vagyunk megbocsátani neki azt a másfél órát, amit a Sztornó című filmje megtekintése vett el az életünkből. A Kispál és a Borz zenekar énekeseként ismert előadóművészt múlt szombati szólókoncertje előtt kérdeztük életről, halálról, zenéről és filmről. De szó esett a Sírhant művek és a Radiohead érdemeiről is.

- Hogy találsz új zenéket?

- Egyrészt mutatnak a barátaim, küldenek e-mailben linkeket; és van, hogy én is ráakadok koncerteken. De nem nagyon szoktam keresni, mert sok jó zene van, és úgy vagyok vele - kicsit fatalistán -, majd megtalál, ami nekem való. Az a fajta provincializmus, ami Magyarországon uralkodik, amúgy is egyfajta szűrést jelent. Ide csak a szar jön be, illetve lassan-lassan az igazán jók is átjönnek, de sok közepes vagy a közepesnél kicsit jobb muzsika születik az angolszász és európai országokban, amelyeket a mi médiaszerkezetünk és provincializmusunk erősen megszűr. Tényleg csak az erősebb dolgozatok jutnak át. Amikor Londonban voltam, csak kapkodtam a fejem: ez is, az is, hú, nem rossz, az sem rossz! De egy idő után azt gondoltam, hogy hát azért egyik sem igazán jó. Ott rengeteg zenekar van, és nagyon kevés igazán jó.

- Londonban minden este van három olyan koncert, amelyre kíváncsi az ember.

- Igen. Általában ezek a zenekarok abból a szempontból jobbak a magyaroknál, hogy nagyon erős az attitűd, a kiállás, és nagyon erős a sound. Akik nem nagyon tudnak zenélni, azok is tudnak soundot csinálni. Egy barátom mondta, hogy Ausztriában van egy gitáriskola, ahol egy éven keresztül csak erősítőket, effekteket és gitárokat próbálgatsz, hogy megtaláld, merre akarsz indulni. Aztán annak megfelelően tanítanak.

- Tudsz még szűz füllel hallgatni zenét, vagy mindig meghallod benne a hibát, illetve azt, amit te másként csinálnál?

- Ami nagyon üt, azt abszolút laikusként hallgatom. Csak utána kezdem megfejteni, hogy mitől működik. Nyilván azokat a produkciókat a legkönnyebb helyre tenni, amelyek közömbösek vagy kevésbé fognak meg. Az embert az fogja meg, amiben nem ismeri a trükköt.

- Mikor érezted először zenészként, hogy már nem te vagy az ifjú titán?

- Ha nem lett volna olyan rossz az ötödik lemezünk, az Ül, akkor körülbelül akkor lettünk volna természetesen a csúcson. Ha normális popzenei országban élünk, ahol állandó a fluktuáció és a pörgés, akkor ezután biztosan hullámvölgy jött volna. És ha elég tehetségünk van, akkor onnantól már mint öreg, bevált zenészek jöttünk volna vissza. De ez nem történt meg. Helyette mint a Csinibaba előadóit fedezett fel bennünket az ország, és ezzel körülbelül 30 évesen lettünk országosan - már a benzinkutas számára is - ismertek. Ami mondjuk azért érdekes, mert ettől nem jöttek többen a koncertekre. Talán egy kicsit jobban csengett a név, de nem lettek többen. Nem azt mondom, hogy akkor éreztem, hogy öregek vagyunk, hanem, hogy egy természetes, dinamikus popkultúrájú országban körülbelül az lehetett volna a csúcsunk. Onnantól már nem fiatal tehetségnek számítottunk.

Lovasi András és Varga Líviusz (Quimby)

- Rossznak tartod az Ül-t?

- Abszolút rossznak tartom.

- Tehát úgy érzed, hogy soha nem értetek el a csúcsra?

- Hát, igen. Magyarországon eleve nincs csúcs, a pophierarchiában nincsenek csúcsok, mert kettévált a nem hivatalos mainstream - amiben az aktuális klub- vagy fesztiválzenekarok, mint a Quimby, a Tankcsapda, a Kispál és még pár zenekar szerepelnek -, meg a hivatalos Danubius rádiós vonal. Nyilván az utóbbiak adnak el több lemezt, de ennek is van vetésforgója, hogy most épp a NOX játszik sok ember előtt, meg az Ákos...

- Inkább a kreatív csúcsra gondoltam. A mestermű elmaradt?

- Ja, az nem készült el. Vannak olyan lemezeink, amelyekben benne volt a lehetőség, mert erős dalok voltak, de általában vagy a stúdiótechnika, vagy a producer hiánya, vagy a mi türelmetlenségünk megakadályozta ezt. Vannak különböző erős időszakai a zenekarnak, de olyan lemezünk nincs, amire úgy, ahogy van, azt mondod, hogy rendben van. Talán a korai időszak eszköztelensége miatt a második, harmadik lemez a maga módján OK. De ahogy kinyílt a lehetőségek tárháza, egyre több hibát követtünk el. Egyre inkább eklektikus lett a Kispál zenekar. Nyilván próbálgattuk. Nagyon sok stílusgyakorlat szerepel a Kispál történetében.

- Szerinted a rockzenében lehet hosszú távon nagyot alkotni? Vagy egy pont után mindenképpen eljön, hogy "na, itt van még egy U2-lemez, még egy REM-lemez"?

- Igen, ez érdekes küzdelem. Magyarországon ráadásul annyira zárt a piac és annyira nincsen előttünk távlat, hogy gyakorlatilag azoknak csinálunk újabb lemezt, akik amúgy is szeretnek bennünket. Ebből az következik, hogy ők olyan lemezt szeretnének, amit már hallottak, mert akkor azt mondhatják: "ez egy olyan igazi Kispál-lemez". Nyilván az ember ezt szeretné meghaladni, de a közönség retrográd részének ez nem esik jól. Dugó helyzetben vagyunk, gyakorlatilag nincs hova följebb lépni, a mögöttünk lévők meg azért nem tudnak a helyünkre jönni, mert ott vagyunk. A Kiscsillagban ez is benne van: akartam csinálni egy zenekart, amelyik a nulláról indul. Azt gondolom, hogy a Kispál sokszor tényleg nehéz hátizsák, annyi az elvárás... Egyrészt meg kellene újulni, másrész olyannak kellene maradni, harmadrészt izé...

Kiscsillag - Leskovics Gábor, Ózdi Rezső, Lovasi András és Brautigam Gábor

- Van utánpótlása a Kispálnak a magyar rockzenében?

- Abszolút van. Most, hogy a Kispál nem nagyon játszik, meg hogy volt némi válság körülötte - amit mesterségesen gerjesztettem, hogy kicsit elbizonytalanítson művészeket -, abban a pillanatban látszott, hogy ha lenne hova fölfele menni, akkor rögtön megindulna mögöttünk egyfajta mozgás. Addig nem is nagyon lesz Magyarországon változás, amíg ennyire élesen elhatárolódik egymástól a kvázi mainstream és a szintén mainstream, mondjuk underground mainstream. Amíg ez a kétpólusú izé nem áll össze eggyé, amíg nem lesz átjárás a kettő között, addig nem lesz igazi változás. Van ennek természetes folyamata: egy zenekar előbb klubokban játszik, aztán nagyobb helyeken, aztán egyszer csak stadionokban. Aki meg nem, az előbb eltűnik, aztán meg annyit játszik mindenhol, hogy unalmas lesz, és kimegy a divatból. Ha elég tehetségesek, kitalálnak valami újat, és visszajönnek. De minden zenekarnak vannak hullámvölgyei, még a U2-nak is, pedig ők aztán tényleg tizen-egynéhány éve platóznak. Mégis egyre inkább érdektelenek. Ugyanebben az értelemben a Kispál is kiszámítható: meghatározott világképe van, és jól bevált zenei megoldásai. De ha ezeket nem tudjuk felrúgni, vagy nem tudjuk az egészet bedobni a sarokba, akkor egyre kevésbé lesz érdekes. Legfeljebb cizelláljuk még a képet, de a revelációszerű megújulás kizárt. Egy lehetőségünk van: hogy kirúgjuk magunk alól a széket, és megpróbálunk fölállni a romokból. Most ez történik. Hogy mi lesz belőle, érdekes kérdés. De legalább érdekes.