Elmaszatolt csodák

A Lassú tükör című film inkább kísérleti-, mintsem játékfilm. Eléggé szétesett alkotás, nehezen befogadható és az egész értelme is inkább talányos, mintsem megrázó. Néhány jelenete viszont nagyon erős, annyira, hogy ha a többit kivágják, akkor zseniális kisfilm is lehetett volna belőle.

A Lassú tükör legfeljebb a szó szoros értelmében játék film, így, külön írva a szavakat. Az ilyesmit kísérleti filmnek szokás inkább nevezni, de hát másfél óra hosszú, és ezért a kísérleti blokkokba nem férhetett bele, így a nagyjátékfilmek között vetítik a szemlén. Játék már csak azért is, mert super 8-asra vették, utólag nagyították fel, amitől széles vásznon alig élvezhető. Olyan, mintha home videot néznénk multiplexben, sok jelenetben az arckifejezések egyáltalán nem kivehetők. A kézben tartott, alapvetően amatőröknek gyártott kamera sokszor dogmásan ugrál, máskor viszont meglepően tiszta statikus képeket ad, mikor milyen volt a fény. A jeleneteket az alkotók saját elmondásuk szerint is csak nagyjából tervezték meg, előfordult, hogy előző napi álmaikat szőtték bele a készülő moziba. Ebben a laza asszociációkon alapuló, néha kifejezetten kaotikusnak tűnő történetvezetésben Jancsó Miklós újabb filmjeihez hasonlít, a Kapa-Pepe páros szürreális szappanoperájához.

A hétköznapi lepukkant valóság és a szimbolikus emelkedettség jelenetei váltják egymást meglehetősen ötletszerűen. Láthattunk már ilyet, és ezért nem teljesen világos, hogy ennek a kísérletnek mi az értelme. Ha már egy film igénybe veszi a néző türelmét, akkor illene valami olyan rendkívülit adnia, ami értelmet ad a fárasztó nézésnek. Itt az ezt szolgáló különleges ötlet elmaradt.

Ugyanakkor a film néhány jelenete kifejezetten nagyszerű. A film egyik szálában idősebb munkatársakat látunk üdülni menni, meghalni és egymásba esni. Ez a rész bővelkedik az elképesztően nagyszerű jelenetekben. Az amatőr színészek kicsit túljátszott figurái olyan erővel parodizálják a posztkommunista pállott hangulatot, a lepattant, alkoholista ötvenesek zavart világát, amit magyar vásznon alig-alig lehet látni. A másfél órás filmből a velük foglalkozó bő félóra egyszerre riasztó és mulatságos. Néha, egy-egy pillanatra vált csak ripacskodásba a maró gúny. A párbeszédek félig értelmetlen és elharapott mondatai, a szereplők sutasága (Bagdi István és Bagdiné Kovács Mária alakítása elsősorban) a korai Szőke András-filmek legjobb pillanatait idézik, azonban visszafogottságukkal ha lehet még elegánsabban gúnyosak.

Szintén akad néhány erős jelenete a lebénult fiúról szóló vonalnak. Elsősorban az első jelenet szálka-kivétele és az idős ápolónő feltűnése és elüldözése okozhat megrendülést a nézőtéren. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség okozta düh és zavar remekül átélhetők e részeknél. Ezek a jelenetek mind ismerős és jól átélhető kényelmetlen helyzeteket idéznek, ahol pont minden a lehető legkellemetlenebbül alakul. Már a néző érzi magát kínosan, mintha maga is ott lenne.

E jó kis helyzeteket azonban körbeöntötték egy fennköltnek szánt és kaotikus masszával. Sok jelenet alig értelmezhető, költőiségük inkább kamaszos erőlködésnek, néha már-már önmaga paródiájának tűnik. Valami elvont pluszt akartak belesűríteni a Lassú tükör-be, amitől az egész unalmassá és a végére kifejezetten fárasztóvá vált. Kár a katyvaszért, mert nagyobb fegyelemmel remek kisfilm kerekedhetett volna belőle.

Az mindenesetre érdekes, hogy a szinte csak hobbiszerűen filmező, csak amatőr színészekkel dolgozó alkotóközösség olyan dialógusokat volt képes filmre venni super 8-as kamerájukkal, amelyre a profi magyar stábok jellemzően nem képesek.

dr. Igó