Amióta Berlinben vagyok, kifejlesztettem egy hatékony tájékozódási módszert arra az esetre, amikor nem tudom, hogy pontosan hova megyek, csak azt, hogy melyik megállónál kell leszállnom. A metróban kinézek valakit, akiről gyanítható, hogy ugyanoda tart, mint én, és kiszállás után észrevétlenül követem. Így jártam el például pénteken, amikor a Clap Your Hands Say Yeah koncertjére igyekeztem. Kiszúrtam egy srácot, aki gondosan karbantartott, de mégis a kócosság látszatát keltő frizurát, valamint számos kitűzőt viselt. Bingó! Negyedórával később már egymás mellett kértük ki a sört a Fritzclub pultjánál.
Hétfő este fél tizenegyre az Itty Bitty Titty Committee című leszbifilmre volt jegyem, tehát a metrókocsiban szigorú tekintetű, rövidhajú lányok után kutattam. Ez a feladat gyerekjátéknak bizonyult, mert egy homeless kivételével, kizárólag leszbigyanús lányok utaztak a szerelvényen, akik tudtukon kívül elvezettek a bájosan lepukkant Colosseum mozihoz.
Az előtérben hatalmas tömeg fogadott, amelynek az összetétele körülbelül úgy festett, mintha egy Labrisz-estre, az érdeklődőkön kívül még beengedtek volna 25 újságírót is. Egyből észrevettem Daniela Sea-t (ő játssza a The L Word című kiváló leszbisorozatban Maxet, a nemváltó műtétére váró, transzszexuális karaktert), aki mellettem két méterre ejtett a kőpadlóra egy teli sörösüveget, majd hevesen kérte a bocsánatokat. Amilyen csillogó tekintettel néztek rá a szervező lányok ezután is, feltehető, hogy azt is mosolyogva bocsátották volna meg neki, ha a fejükön töri szét az üveget.
A terem persze dugig megtelt és több, mint huszan ültek a földön is. Meggyőződésem, hogy egy vetítés hangulatára nagyon jó hatással van, ha minél több homoszexuális foglal helyet a közönségben (ezt azóta tudom, hogy tavaly augusztusban a pride.hu melegportállal közösen vetítettük a Reggeli a Plútón-t), mert a melegek nem fanyalogni ülnek be egy filmre, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.
Az Itty Bitty Titty Committee (Ici-pici cicik bizottsága) szórakoztató film, meglehetősen sablonos történettel. Egy Rory Gilmore-habitusú, jóravaló 18 éves leszbi lány (Melonie Diaz) bekerül egy anarchista feministákból álló csoportba (a nevük Clits in Action, azaz Akciózó csiklók), kinyílik a csipája, beleszeret egy vagány csajba és persze politikai öntudatosságát is kifejleszti. Amik miatt mégis elnézzük a filmnek, hogy a cselekmény kábé minden fordulatát és összes konfliktusát előre látjuk, az a természetes könnyedséggel játszó színészi gárda és a baromira dögös zenék. Számos jelenetnél nem is tudtam figyelni a dialógusokra, mert inkább a háttérben szóló riot grrrl nóták szövegéből próbáltam meg lejegyzetelni néhány jellegzetes sort, hogy később a Google-al rátaláljak az előadókra. Tuti, hogy a film hatására a következő napokban kénytelen leszek nagy mennyiségű Le Tigre-t, Bikini Killt, és Sleater-Kinney-t hallgatni.
Nicole Vicius, Melonie Diaz és a többi akciózó csikló |
A vetítés után kivonultak az alkotók a színpadra és többek között megtudtuk azt is, hogy az Itty Bitty Titty Committee-t a Power Up nevű leszbikus és meleg filmek gyártására szakosodott non-profit szervezet készítette, valamint, hogy a közel száz százalékban nőnemű stáb minimális fizettség ellenében, kvázi szerelemből dolgozott a filmen. A vagány csajt játszó Nicole Vicius szépen előadta magát: elbűvölő volt hallgatni egy ennyire felszabadultan ostoba nő megnyilvánulásait. A közönség soraiból egy amerikai akcentussal beszélő lány tette fel a legtalálóbb kérdést, aki arra az anomáliára mutatott rá, hogy kizárólag gyönyörűszép színésznők szerepeltek egy olyan filmben, amely több alkalommal emel szót a média által suggalt szépségideál destruktív hatása ellen.
Hazafele menet a taxi rádiójából a legendás melegikon, Bryan Ferry énekelte Bob Dylan A Simple Twist of Fate című számát, ami stílusos befejezése volt ennek a szép estének. Hajrá leszbik, hajrá kis cickók!
Varga Ferenc
Berlin, Németország