Történelmi szűzhártya

A Marie Antoinette remek film, pedig két órán keresztül szinte semmi sem történik benne. Mégis, mire vége lesz, a néző azt érezheti, hogy megértett valamit a világ bonyolultságából. A film egyszerre csattanós válasz a történetírás leegyszerűsítésére, és egy versaillesi párhuzammal megmagyarázza Beverly Hillst is.

Érzékeny, finom és bátor film a Marie Antoinette. Kár, hogy Magyarországon nem lehet moziban nézni, mert nagyon látványos. Hosszú percekig újra meg újra csak ruhák, sütik, cipők és paloták zsúfolt képei hivalkodnak. A rokokó megelevenedik, miközben a kastélyfalak mögé zárt tobzódás egyetemes értelmet nyer, bőven túlmutatva a történelmi tanulságon. A Marie Antoinette egyszerre egy kedves lány drámája, a sztárvilág iróniája és a történelem személyes magyarázata. Úgy felel meg Sofia Coppola filmje e sok feladatnak, hogy közben hiába vakít az arany a vászonról, tulajdonképpen nem történik semmi különös.

Mária Terézia kislánya 15 évesen ment férjhez a szorongó és infantilis XVI. Lajoshoz. Az ifjú férj évekig nem merte magáévá tenni az aggszűzségtől rettegő aráját, míg végül egy elefánt előtt a későbbi II. József csak ráveszi az aktusra. A film első felében annyi az izgulni való, hogy mikor dugnak már végre. Aztán gyerekek, szerető, bálok és végül forradalom. Eltelik 123 perc a moziban, mindenki tanulta már általános iskolában, hogy mi lesz a film vége, de csak nem jön a hóhér. Helyette a tékozló francia udvart látjuk, középpontban két kiskamaszként viselkedő, sebezhető, ostobácska, ám kedves emberrel. Esznek, isznak, vásárolnak. Nem történik semmi. Valahogy mégis a végére összeáll legalább három fontos tanulság, és felkavarodhatnak az érzelmek. Türelem és nyitottság kell a filmhez, ahhoz képest, hogy a kosztümös nagyjátékfilmektől a túlmagyarázott egyszerűséget szokhattuk meg. Azonban szó sincs értelmezhetetlen elszálltságtól, csupán annyiról, hogy a nagy dolgokat nem tételmondatonként rágták a néző szájába. Hagyták, hogy a néző tapasztaljon és megértsen mindent egy elzárt világról, aztán leesik a tantusz, és jöhet a katarzis. Ahogy a rendezőnő előző (Elveszett jelentés) című filmjében is lassan alakultak az események, leginkább a szereplők lelkében, úgy itt sincsenek kardozós vagy menekülős jelenetek. A képek azonban nagyon kifejezők, többször is videoklipeket látunk két semmitmondó társalgás között.

A film egyrészt megmagyarázza a Bourbon-ház és az egész ancien regime tragédiáját. A szerencsétlen uralkodó és az egész udvar nem feltétlenül direkt volt velejéig romlott. Nem csak arról nem volt fogalmuk, hogy "Mi a harmadik rend?", hanem abban sem lehettek teljesen biztosak, hogy valóban van élet Versailles-on túl. A rendszerben kódolva volt, hogy a világról semmit sem tudó, ügyefogyott kamaszok döntsenek milliók sorsáról. Ráadásul jól láthatóan nem is akarták igazán ezt az egész hatalmat, viszont az udvari etikett béklyója furcsa arany kalickába zárta őket is, hiába tűnt úgy, hogy bármit megtehetnek. Persze egyoldalú magyarázat a történelmet néhány kamasz csetlés-botlásán keresztül ismertetni, azonban a nagy francia forradalom feldolgozásai eddig alig foglalkoztak a megdöntött elit lelkével. Nem kell őket megszeretni most sem, de érteni őket is kell, hogy megértsük a világ mechanizmusát.

Jason Schwartzman és Kirsten Dunst a filmben | Még több kép

Az elit türelemmel festett kórképe túlmutat a történelmi kontextuson ebben a filmben, és egy általános celebritás-kérdéssé dagad. A film egyik remek játékos eszköze, hogy kifejezetten mai elemeket kever a 18. század végi történetbe. Rockzene és harsány rózsaszínek, klipszerű vágások teszik aktuálissá a filmet. Hasonló kísérlet volt, amikor Baz Luhrmann a 20. század végére helyezte Rómeó és Júlia történetét, bizonyítva, hogy ami a 16.században létezett, az létezik ma is. Itt a fősodor maradt a múlt, azonban a jelen párhuzamai egymás-után kandikálnak elő, néha nagyon is egyértelműen. A stíluskeveredés egyáltalán nem zavaró, sőt, sokat segít az értelmezésben. Adja magát a párhuzam, hogy átérezzük a tinisztárokból lett meghülyült hírességek tragédiáját. Talpnyalók és dollármilliók között a stabil elme is megszédül, és arra aztán végképp nincs garancia, hogy a csúcsra került ifjak különösebben mély elmék legyenek. A Habsburg királylány akár lehetne Britney Spears is, hogy az aktuálisan gúnyolt csillagot hozzuk fel jó példának. A film finomabb és empatikusabb, mint Bret Easton Ellis a Nullánál is kevesebb című könyve, de a téma sok szempontból közös. Hiába látjuk most Párizst, ha Los Angeles is megelevenedik. Még az organikus diéta elkényeztetett mániákusai is finoman megkapják a magukét.

Miközben e sok általános nagy dolgot látjuk, megelevenedik egy valódi személyes történet is. Egy átélhető és szívszorító dráma egy kedves kislányról, aki Patyomkin-világából megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni, pezsgőmámorral és sütihalmokkal befedve. Imádja gyerekeit, próbál jó kislány és jó feleség lenni, egy kis lázadást is megenged magának, de az elkényeztetett és mégis bezárt csaj legjobb jóindulata ellenére sem foghatja fel, hogy miért lett közellenség. Mindent megtesz, hogy szeresse idióta férjét, akit alig valamivel esküvője előtt ismert meg. Végül a zárt ál-világon belül is kiépít egy hatalmas babaszobát, luxusmenedéket a luxus központjának közepén. Az utolsó idők hősiessége hiába őszinte, ha kívülről nézve szánalmas. Mindezt derűs empátiával ábrázolják ebben a nagyszerű filmben.

dr. Igó