Így is jó ez, nekünk jó lesz,
Igen jó lesz, megint húzzuk fel a vitorlát!
(Neoton Família: Sandokan)
Mint már e lapokon írtuk, a kalózos monstre-filmsorozat második része sokkal jobban sikerült az elsőnél. A most mozikba kerülő harmadik rész pedig hozza a második fejezet színvonalát, akár szünet nélkül egybe lehetne folyatni a korábbival, csak ahhoz rengeteget kellene üldögélni egy széken. Így is sokat kell ülni hozzá, 168 percig tart, ami a vége felé már kicsit soknak tűnhet annak, aki legalább lélekben nem kisfiú egy kicsit. Viszont aki nyitott a kalózromantikára, az bőven megkap mindent: tutajozó vízihullák, csaták, királyok, kismajom és rengeteg gigantikus díszlet teszi teljessé az élményt. Ehhez képest Sandokan egy Vers mindenkinek volt vizuális szempontból, pedig annak idején az egész ország kalózlázban égett. Most látványosság terén általában is jóval elkényeztetettebbek vagyunk, de a Karib-tenger kalózai 3 után van ok a csettintésre és a hűházásra.
A harmadik rész tartotta magát az előző epizód szabályaihoz: a történet úgy bonyolódik, mintha egy kisiskolás próbálná fejből felidézni az előző este látott filmet. Néha egyáltalán nem világos, hogy akkor most ki kivel van, és ki mit akar, ráadásul az előző részek ismerete nélkül minimális esélye sem lehet a nézőnek, hogy kövesse az eseményeket. Ahogy a tengeri legendákat félig részegen mesélhették a nagy felfedezések idejének kikötőiben, úgy ugrálnak a szereplők helyszínek, idősíkok és szövetségesek között. A módszer a játékprogramok gyors pályaváltásaira emlékeztet még. Látszik, hogy amikor elkezdték forgatni ezt a részt, akkor még nem is volt készen a forgatókönyv. Az események és a helyszínek lényegében szabadon variálhatók. Ez persze itt nem hiba, hanem koncepció, itt természetes, hogy a Karib-tengeren van Szingapúr, és ha éjszaka bemegy valaki egy házba, akkor néhány perc múlva világosban jön ki. Mindent a képeknek rendeltek alá: ha úgy döntöttek, hogy jól nézne ki ez vagy az, akkor bátran belezsúfolták, fittyet hányva a dramaturgiára. Ez a könnyed lazaság nagy erénye a sorozatnak, ahogy arról már az előző rész kapcsán megemlékeztünk.
A harmadik rész annyiban próbál okoskodóbbá válni, hogy az előzőnél egyértelműbben válik szét a jó a rossztól. Míg korábban gyakorlatilag mindenki harcolt mindenki ellen, addig itt kényszerszövetségek mentén lényegében két csapat küzd meg. Ettől valamivel könnyebb az epizód befogadása, és a szereplők egy része akkor is kifejezetten barátságossá válik, hogy közben látjuk, azért egy fél mogyorót sem bíznánk itt senkire sem. Az egyetlen nagy harcra kihegyezett végkifejlet szintén konzervatívabb megoldás az előző epizód elvarratlansága után. Ugyanakkor ennek is úgy lesz vége, hogy várhatjuk a következőt.
Keira Knightley és Geoffrey Rush a filmben | Nézz még több képet! |
Szerencsére visszatérnek az előző rész legjobban kinéző szereplői, a félig tengeré lénnyé vált matrózok, azonban az ázsiai vonal pazar látványvilága őket is felülmúlja most. A szingapúri jelenet rögtön az elején elvarázsolja a nézőt, pedig van még ennél is jobb. A csúcspont egyértelműen a címadó világ vége helyszín. Az utahi sivatagban rögzített jelenet az egyik legnagyszerűbb pszichedelikus látomás, amit valaha forgattak, a legravaszabb LSD-utazások hangulatát közvetítik nagyszerű hitelességgel. Ez a film közepe táján látható, és később már nem is sikerül újabb csodával kényeztetni a jegyvásárlókat. A vége felé lassan elfogynak a zseniális ötletek, és inkább csak egy jól megcsinált kalandfilm marad a kezdeti kényeztetés után, egyszer-kétszer túl hosszúra nyúlt párbeszédekkel. Az óriásira növekvő Medúza-Istennő képe ugyan még a szuper pillanatokat szaporítja, de évődése a tintahal-fejű elátkozott kapitánnyal már olyan vontatott (legalább három perc!), mintha nem is ezt a filmet látnánk.
A harmadik részről fontos még elmondani, hogy kevesebb a kardozás de több az ágyúzás, kiderül hogy van kalóz-internacionálé, és a félszemű matróz műszemének titka is lelepleződik.
dr. Igó