Tilda Swinton: Én igazából nem vagyok színésznő

Tilda Swinton a főhős feleségét alakítja Tarr Béla A londoni férfi című filmjében. A cannes-i díszbemutató másnapján az [origo] riportere egy német újságíró-kollégával párban faggatta a zseniális művésznőt, akiről először az derült ki, hogy nem is színésznő, aztán rájöttünk, hogy olyan okos, hogy a leghülyébb újságírói kérdésre is izgalmas választ tud adni, végül pedig még Tarr Béla művészetének freudi szempontú elemzésébe is bevezetett bennünket.

- Karrierje kezdetén Derek Jarmannel dolgozott. A közös munka meghatározó élmény volt?

- Olyannyira, hogy az egész pályám onnan származtatható. Ha ő nem lett volna, akkor csakis úgy kerülhettem volna filmek közelébe, hogy elmegyek dolgozni a filmiparba. Ő nyitotta meg előttem azt az utat, hogy szabadon dolgozhatom az ipartól függetlenül, hogy saját magamat játszhatom olyan kísérleti filmekben, mint a The Last of England vagy A kert, hogy a barátaink és családtagjaink bevonásával, a saját életeseményeink és a sztori összemosásával hozhatunk létre olyan alkotásokat, mint a II. Edward. Ezek a gyökereim, és ezt a hozzáállást viszem magammal azóta is. Amikor meghalt, azt hittem, nehezebb lesz folytatni, de ahogy telik az idő, egyre több lehetőség nyílik meg előttem. Azok az emberek, akikkel szeretnék együtt dolgozni, lassan fel-felbukkannak és megkérnek, hogy dolgozzam velük, ahogy Tarr Béla is.

- Érdekesen választ szerepeket, főleg szigorúan művészfilmnek nevezhető alkotásokban játszik, ugyanakkor el-elvállal egy-egy CGI-vel teletömött hollywoodi filmet is. Hogy lehet, hogy ilyen végletesek a választásai?

- Számomra nincs különbség ezek közt. Pontosan ugyanaz a mozgatórugó, mégpedig, hogy voltak bizonyos emberek, akikkel szerettem volna együtt dolgozni, együtt lenni. Amúgy pedig a nagy filmek, amelyekben szerepeltem, mind kísérleti jellegűek voltak, például Francis Lawrence Constantine-ja teljes mértékben ebbe a kategóriába illik, a Narnia pedig teljesen újszerűen kezeli a CGI-t, ahogy korábban még senki sem használta. Most David Fincher The Curious Case of Benjamin Button-ján dolgozom, ami tulajdonképpen egy 200 millió dolláros művészfilm, és számomra nagyon hasonló élmény, mint amilyen a Derek Jarmannel való munka volt, amikor 8 milliméteres filmet nagyítottunk fel 35-ösre. A hozzáállás ugyanaz: megpróbálkozunk valamivel, amiről fogalmunk sincs, hogy működni fog-e, de azért is belevágunk. Ez a közös pont ezekben a filmekben. És persze az, hogy mindegyik rendezője nagyon jó ember, és mindegyiküket nagyon szeretem. Mindannyian a kezdők kísérletező kedvével viszonyulnak a feladathoz, és ez Bélára is igaz.

- Milyen egyéb szempontokat vesz tekintetbe, amikor kiválaszt egy szerepet?

- Nem választok szerepet. Az embereket választom ki, akikkel leülünk megbeszélni, hogy milyen projektről van szó, aztán megbeszéljük, hogy mi lehet az én szerepem benne. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy benne leszek a filmben, a szerepem gyakran az, hogy segítek a produceri munkában vagy segítek pénzt szerezni vagy segítek azzal, hogy meghallgatom őket. Néha pedig azt mondják, hogy legjobban azzal segíthetek, ha benne vagyok a filmben, én meg rábólintok. Tudom, hogy ez szokatlan válasz erre a kérdésére, de én igazából nem vagyok színésznő.

- Akkor micsoda?

- Én, én... nem is tudom. Egy olyan filmrajongó vagyok, akinek néha szerencséje van és dolgozhat is filmeken. Megjátszanám magam, ha azt állítanám, hogy színésznő vagyok, mert nem egy színésznő életét élem. Amikor színészek nyilatkozatait olvasom vagy hallom, nem is értem, miről beszélnek, és én nem beszélem azt a nyelvet, amit ők. Ezért úgy érzem, sokkal őszintébb a részemről, ha egyenesen megmondom, hogy... nem tudom, mi a szakmám.

- A színészet mellett pontosan milyen módokon segítette már filmek létrejöttét?

- Producere voltam több független filmnek. Az, hogy húsz éve független filmekkel dolgozom, azzal az előnnyel jár, hogy már van bizonyos előtörténetem, ami segít akkor, amikor alacsony költségvetésű filmekhez próbálok pénzt szerezni. Látják, hogy dolgoztam filmeken, amik csak öt fontba kerültek és tizet hoztak, úgyhogy talán érdemes belém fektetni. De van olyan is, hogy egyszerűen támogatom a filmest, miközben a forgatókönyvén dolgozik. A legutóbbi filmemben pedig a tetoválóművész asszisztense voltam! Erick Zoncának, a francia rendezőnek az új filmjére gondolok, ehhez kézzel rajzoltuk meg a tetoválásokat. (A Julia című filmről van szó, amelyet a héten kezdődő Berlinalén mutatnak be - a szerk.)

- Amikor mégis szerepel, például egy olyan filmben, mint A londoni férfi, hogyan közelíti meg a figura megformálását? Egyszerűen odaáll a kamera elé és elmondja a szövegét?

- Tarr Bélával pontosan így. Ugyanis Bélát egyáltalán nem érdekli a színészi játék. Színészi játéknak nyomát sem akarja látni. Ebben az értelemben nála a filmkészítés folyamata - és legnagyobb örömömre a kész film is - Bresson szellemét idézi. Ő az egyik kedvenc rendezőm, és bressoni értelemben meg is tudom fogalmazni, hogy mi a foglalkozásom: modell vagyok. Egy olyan ember, aki néha tetteti, hogy teljesen másmilyen energiák dolgoznak benne. Ezt összeolvaszthatom a saját energiáimmal, és akkor talán valóban színjátszásról beszélhetünk. Tényleg előfordul néha, hogy színésznőnek tettetem magam, ez igaz. És néha ez egészen meggyőzően sikerül, máskor kevésbé. De általában nem ezért vagyok jelen.

Bók Erika és Tilda Swinton A londoni férfi című filmben

- Mégis hogyan kell elképzelni ezt a modellkedést? Ilyenkor ön belül teljesen üres?

- Nem, éppen ellenkezőleg! Hadd világítsam meg egy példával: mindenki olvasott vagy hallott már színészek szájából a "figuráról" vagy arról, hogy "benne maradnak a figurában" vagy, hogy "eleresztik a figurát". Én sosem éltem át ilyesmit. El sem tudom képzelni, hogy hogyan maradhatnék Maloin felesége, miközben ebédelek, vagy hogyan maradhatnék a Narnia Fehér Boszorkánya, miközben valaki kicseréli a fűzőmben a mikrofont, vagy hogyan maradhatnék Erick Zonca alkoholista gyerekrablója, miközben este hazamegyek. Szerintem a színészek nem próbálnak palira venni minket, amikor ilyesmiről beszélnek, teljesen őszintén állítják, hogy ilyenkor valami olyan energiát tesznek a magukévá, amit én nem. Számomra egy teljesen gyakorlati dologról van szó: jelmezbe öltözöm, és néhány percig tettetek valamit. De közben nem üresnek kell lenni, hanem pont ellenkezőleg, meg kell szabadulni a zavaró tényezőktől, és egyfajta gyermeki, játékos állapotba kell kerülni. Ennyi az egész. Egyébként mindenki ezt csinálja folyamatosan. Ha összefut valakivel a Croisette-en, aki meg akarja hívni egy italra, de önnek nincs kedve hozzá, azt mondja, hogy sietnie kell egy vetítésre. Ez pontosan ugyanolyan színészkedés, nincs benne semmi különös.

- Ha már a viselkedésről és a személyiségről van szó: az ön számára mit jelent a skót identitás, hogyan befolyásolja a személyiségét?

- Nem vagyok a nemzeti identitás nagy szószólója. Egy csipetnyi nemzeti büszkeség nem árt, de csak olyan finoman szabad használni, mint a cukrot, nem szabad túlzásba vinni, mert elrohasztja az ember fogait, és nagy-nagy galibát okozhat. Ugyanakkor ehhez hozzáteszem, hogy én mint skót, úgy érzem, hogy a kulturális identitás fontos az olyan népek esetében, amelyeket elnyomtak a történelem során. A skót identitás meglehetősen hasznos olyankor, amikor az embert angolnak nézik. Amikor úgy hivatkoznak rám mint angol színészre, egyszerre két hibát követnek el, és akkor úgy reagálok, hogy nagyon skóttá változom. Skócia egyébként nagyon érdekes ország, tapasztalatom szerint sokkal inkább európai a hangulata, mint Angliának. Igazából a skótságról annyit tudok mondani, hogy amikor Angliában vagyok, abszolút külföldinek érzem magam. Angliában jártam iskolába és évekig Londonban éltem, de mindig számkivetettnek éreztem magam. Most már kilenc éve megint Skóciában élek, és otthon érzem magam, úgy látszik, ezt nevelték belém a szüleim.

- Említette, hogy régóta álmodozott arról, hogy Tarr Bélával fog dolgozni. A valós élmény mennyiben különbözött attól, amit elképzelt?

- Nem sokban. Viszont azt nem tudtam előre - és ezt szerintem sokan mások sem tudják -, hogy Víg Mihály zenéjére forgat. Ez nagyon fontos dolog, mert azt jelenti, hogy a kísérőzenét nem utólag erőltetik rá egy néma jelenetre, hanem már eleve a részét képezi. Úgyhogy, amikor Miroslav (Miroslav Krobot, a film főszereplője - a szerk.) arcát látjuk, miközben én elmegyek balra, ő a zenét hallgatja. A zene hatással van a kamerára is, és teljesen a film belsejéből nő ki.

Tarr Béla és Tilda Swinton A londoni férfi cannes-i díszbemutatóján

- A londoni férfi nemzetközi szereplőgárdájában mindenki más nyelven beszél, hogyan zajlik ilyenkor a munka?

- Nagyon felszabadító helyzet. Korábban még nem volt ilyesmiben részem. Igaz, mindig is nagyon foglalkoztatott ez, például Fellini kapcsán. Emlékszem, amikor fiatal koromban először láttam Az édes élet-et, nagyon izgatott Marcello Mastroianni figurájának és a barátnőjének, Emmának a dinamikája. A kapcsolatukban végig van egy zsigeri szintű, alapvető kommunikációs akadály. És csak évekkel később jöttem rá, hogy a színésznő angolul beszélt. Amikor Mastroianni hallgatja a lányt, látni lehet, hogy nem érti, amit mond. Nagyon dinamikus veszekedéseik vannak, amikben ez tetten érhető. Amikor egy filmes, mint Béla is ebben az esetben, az emberek kommunikációjának lehetetlenségével foglalkozik, akkor a többnyelvűség kifejezetten jó eszköz.

- Ez megnehezítette az ön munkáját?

- Igazából nem. Mert végül is csak morogtunk. A nyelv nem más, mint hogy emberek morognak egymásra.

- És hogy kommunikál a saját férjével?

- Nincs férjem, de ha a gyermekeim apjára gondol, vele is morgunk egymásra.

- Amikor elvállalta a Narniá-t, nem félt attól, hogy most egy egész generáció számára Ön fogja megtestesíteni a gonosz boszorkányt?

- Az a furcsa, hogy ennek pont az ellenkezője történt. A gyerekek rajongásig imádják a boszorkányt. Meglepő, hogy akárhova megyek, a rajongótáborom tíz éven aluliakból áll, és nagyon trükkös vagyok, mert így kinevelek egy egész generációnyi Tarr Béla-, Derek Jarman- és Jim Jarmusch-rajongót.

- Tegnap este látta először A londoni férfi-t? Mi volt a benyomása?

- Igen, az egészet egyben most láttam csak. Pontosan olyan lett, amilyet reméltem. Mindössze huszonhét jelenetből áll, amikből külön-külön láttam már vagy húszat, de így együtt különös hatást gyakoroltak. Egy meglepetés ért, a kunyhóval kapcsolatban. A forgatókönyvben még úgy volt, hogy bemegyünk a kunyhóba, és megdöbbentem, hogy mégsem így lett. Szerintem mesteri húzás. Abszolút van értelme: Maloin egy üvegdobozban tölti az ideje javát, ahonnan mindent lát, de nem tehet semmit. Freudi értelmezésben ez maga a szuperego. A kunyhó pedig az ösztönén, ahova nem szabad belépni és ahol állatias dolgok történnek. Amikor láttam, hogy Maloin belép, arra gondoltam, hogy ez az ember most a pokolba megy, de akkor még azt hittem, hogy mi is bemegyünk vele. És amikor ez nem történt meg, még pokolibb és pokolibb és pokolibb lett.

Ezt most találom ki, de azt hiszem, hogy Maloin a végén feloldozást nyer a bűne alól, mert nem tett mást, mint hogy emberi módon viselkedett. A szuperego tette ki őt az erőszaknak, amit kiélt az ösztönénben, és ezzel végül is bezárult a kör. Az emberi létnek ez az ábrázolása semmiképp sem romantikus, de szerintem valahol mégis együtt érző. Ebben szerepet játszik az a kameraállás is, amiből Béla felveszi az eseményeket, a főhős mögül, vállmagasságnál valamivel feljebbről, mintha egy angyal nézne le rá. Szerintem ez gyönyörű és kifejezi a hőssel való együttérzést.

Bujdosó Bori
Cannes, Franciaország