Tündibündi magyar ugar

Miért van az, hogy a cseheknek mindig jókedvük van a filmekben, pedig nekik is csak az jutott, ami nekünk? Nehogy már mi ne tudjunk egy kicsit röhögni magunkon, és örülni annak, ami van! A Mázli megpróbálja.

Elvileg úgy kellene lennie, hogy ebben az óriási filmdömpingben mindennek jut hely. (Értsd: néző.) Hogy biztosan vannak olyanok, akiknek elege van a hollywoodi klisékből, akiknek túl sok a decibel a multiplexben, akik valami igazit szeretnének látni a vásznon. Pedig ők sem filozofálni mennek a moziba, hanem kikapcsolódni. Ízléses, értelmes időtöltésre vágynak, melegségre, kedvességre, szóval civilizált európai szórakozásra.

Elvileg sokan vagyunk ilyenek, múltkor is jól megbeszéltük a barátainkkal, hogy ők is. Hogy komolyan, nincs mit nézni a moziban. Szóval kéne csinálni egy ilyen filmet, amit egyszerűen jó nézni, és a miénk. Gondolom legalábbis, hogy Hidasi Dalma, Keményffy Tamás és Hegedűs Bálint így gondolta. És ők meg is csinálták.

A Mázli olyan, amit anyukámnak is ajánlhatok, amikor két hónapban egyszer moziba akar menni. "Ezt nézd meg, Mama, ez olyan, mint egy Jiri Menzel-film vagy egy Mikszáth-novella 2008-ban Magyarországon." Este majd felhív telefonon, és elmeséli, hogy megnézték a Mázli-t, aranyos kis film volt, semmi különös. Kicsit talán lassú, beleszundítottam. Mit is keresett az a híradós benne?

Pedig ennél azért sokkal többet ér, több a munka benne. Először is, minőségi munka. A sztori, a párbeszédek, a kép, a hang, a zene - minden ki van találva, ki van dolgozva, szép és egységes. És akkor most részletesen:

Van egy jó sztorija, ami magában rejti a humor lehetőségét (ezt hívják helyzetkomikumnak), és szerencsére nem egy kitekert-kicsavart erőlködés, de összelopkodva sincs innen-onnan. Egy jó ötlet. Szekeres István, a falu különce egy nap feladja a harcot, és úgy dönt, felköti magát az első fára. Rendesen elő is készíti a dolgot, csakhogy az ő nehéz életét nem bírja el a fa ága. Úgyhogy teljes súlyával belezuhan a maga ásta sírba, ahol felfedezi, hogy valami szivárog a földből. Konkrétan olaj.

Lukács Andor a Mázli-ban

Szóval Szekeres István olajat talál, de nem úgy, ahogy Hollywoodban szokás, hogy effektív a földben, hanem úgy, ahogy Magyarországon: lophat az osztrák olajvezetékből. Szekeres olyan jó fej, hogy a felfedezését megosztja a falu lakosságával, és innentől kezdve mindenki kedvére lopkod, egyházi áldással. A többit nem érdemes elmesélni, mert innentől sokkal fontosabbak az ismerős kelet-európai figurák, meg a viselkedésminták.

A forgatókönyv - Hegedűs Bálint munkája - ügyesen ötvözi a hagyományos népmesei elemeket a mai valóságunkkal, és ez nemcsak a sztorira, hanem a karakterekre is vonatkozik: mindenki hiteles, mégis egy kicsit karikatúraszerű. Lázár Kati és Monori Lili lassan olyan elválaszthatatlan része a magyar filmes rögvalóságnak, mint a rozzant konyhakredenc, de végülis igaza van Keményffynek: ki, ha nem ők? Viszont behozta a képbe Gyuricza Istvánt, aki még viszonylag új a vásznon, és két teljesen új fiatalt, Kerekes Vicát és Laurent Deutschot (aki állítólag Franciaországban már név).

Gyuricza István a Mázli-ban

Gyuricza ugyan egyelőre nem hozza azt a karizmát, amit Kaposváron, de nem is rossz, csak nem eléggé valamilyen. Kerekes Vicában viszont csalódtam, igaz, nem csak az ő hibájából. Az egyik, hogy még nem tudja, mennyit kell játszani filmen, ettől hol túl kevés, hol kicsit sok, de a legnagyobb baj vele, hogy nem elég felszabadult, ezáltal nem elég bájos. Pedig mi más értelme van ebben a történetben a fiatal szerelmeseknek, ha nem az, hogy néha bejöjjön egy kis tavaszi fuvallat a képbe? Ehhez egy sugárzóan vidám és kicsattanóan egészséges lány kell, amit Kerekes Vicának nem sikerült hoznia. Az már rendezői hiba, hogy nem is kapott rá elég lehetőséget: szinte sosem látszik az arca! Laurent Deutsch sokkal pontosabban tudja, mit játszik, és nem is rosszul.

Kerekes Vica és Laurent Deutsch a Mázli-ban

A legnagyobb súly persze nem rajtuk, hanem a főhős Szekeres István vállán nyugszik, amit Lukáts Andor - egy régi kritikusi közhellyel élve - nagy magabiztossággal visz. De tényleg: Lukáts Andor olyan profi és rutinos, hogy még ezt a tipikusan pesti értelmiségi arcát is tudja valami teljesen másra használni. És azt is pontosan be tudja lőni, mennyit kell bohóckodni egy ilyen típusú komédiában.

Az egész falusi társulatban benne van az összes korábbi szociodráma emléke (például Lukáts Portugál-jáé is), de ezúttal szerencsére nem kell a kardunkba dőlni az elcseszett, lecsúszott, értelmetlen, reménytelen és kilátástalan életü(n)ktől, hanem együtt röhöghetünk velük, mert van miért élni: lopni! Ez tök jó.

Ugyanezt a szemléletet közvetíti a kép is: Garas Dániel operatőr olyan falut, utcákat, házakat és kocsmát mutat, ahol minden ismerősen lerobbant, mégsem depresszív. Sőt, egyenesen vidám és szép. A zene hasonlóképp, nekem különösen bejött a Tyukodi pajtás-ból írt főtéma.

Szóval Keményffy Tamás rendező sok dologhoz ért: jó stábot toborozni, ízlést és stílust kézben tartani, és egy alapdolgot: történetet mesélni. Ha már Jiri Menzelt és Mikszáthot emlegettem, nem hagyhatok ki egy mai analógiát: a dán minimálfilmeket. A Mázli ugyan nem annyira vicces, mint az Ádám almái, de annyira talán igen, mint az Olasz nyelv kezdőknek. (Ott viszont a karakterekre jutott több figyelem.) Még abban is idézi az északi falukomédiákat, hogy újra beemel egy fontos szereplőt: a helyi papot, aki persze semmivel nem jobb a híveinél.

Szóval ha már magyar valóság, akkor legyen ilyen. Mert igaza van Keményffynek: kinek van kedve még a moziban is szorongani? Én csak attól tartok, hogy a mai moziba járóknak már ennél is kevesebb valóságra van igénye. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben ezek a filmek kikoptak a kínálatból. De drukkolok, hogy ne legyen igazam.