Senki sem normális, de mindenki barátkozik

Két fura fazon, akik tökéletes cimbiózisban (mi kérünk elnézést!) komédiáznak végig másfél órát, megtámogatva pár kellőképpen buggyant, és pontosan megrajzolt mellékszereplővel. Miattuk nem követelünk mindenáron a Spancserekbe valamirevaló konfliktust, és életszerű alapötletet. Merthogy ez a rendhagyó romantikus vígjáték, meglepő módon, ezek nélkül is egész jól működik.

Peter (Paul Rudd) tipikusan az a férfi, akit a "Te annyira jó ember vagy" kezdetű mondattal szokás kirúgni, már ha egyáltalán akad olyan agyament nő, aki erre vetemedik. Ő ugyanis maga a tökéletes férjanyag: kedves, megbízható, érzékeny, és nincs szüksége hatalmas kocsira, vagy kiterjedt beosztotti körre ahhoz, hogy bizonyítsa férfiasságát. Peter összes kreativitását arra fordítja, hogy barátnőjét a földkerekség legboldogabb menyasszonyává tegye, és feltehetőleg ő az egyetlen élő hímnemű, aki önként megnézte Az ördög Pradát visel-t, és még tetszett is neki. Ez az aktív, és folyamatos párkapcsolat építés azonban oda vezet, hogy férfiakkal kizárólag piszoár közelében találkozik, ahol lássuk be, viszonylag ritkán köttetnek életre szóló barátságok. Így aztán komoly fejtörést okoz a legjobb jó barát, és egyben az esküvői tanú felhajtása.

Néhány szerencsétlenül végződő span-randit követően, Peter végül rátalál a Bicepsz-beach bundáscsizmás életművészére, a szuper laza Sydneyre (Jason Segel), aki Popper Péter bölcsességével, és a Rush együttes mindent elsöprő erejével sikeresen csalogatja elő újdonsült barátjából a nem is olyan jófiút. Nem kell sok hozzá, és hősünk ugyanolyan otthonosan mozog a pasibunkerek, és hokifotelek világában, mint korábban a női lélek legmélyebb bugyraiban.

Rashida Jones és Paul Rudd

Sydney nem akármilyen haver, aki barátjáért, ha kell, ha nem, akár Hihetetlen Hulkkal is szétvereti magát, de olyannyira szívén viseli Peter szexuális kielégítettségét is, hogy az eljegyzési vacsora meghitt családi körében kedvesen és nyilvánosan felszólítja Zooey-t, a menyasszonyt, legyen olyan drága, és viszonozza nagyobb rendszerességgel vőlegénye orális ténykedéseit.

A furcsa pár egymásra találásához, és később a kapcsolat alakulásához, olyan figurák asszisztálnak, mint Zooey szingli barátnője, aki pármondatos jelenlétébe belesűríti a komplett Bridget Jones-problematikát. Fájdalmasan ismerős, ahogy kétségbeesésében a legapróbb udvariasságot is házassági ajánlatként értelmezi. De van itt egy teljesen őrült házaspár-minta is, akik szokatlan módón arra indulnak be, ha mindenki előtt sárba tiporhatják egymást. Káromkodási rohamaikat aztán menetrendszerű kibékülős szex követi. A mogorván paraszt férjnek még a kötőszavai is ütnek, mégsem igazán bántók, mert ebben a bolondok házában inkább az számít csodabogárnak, és unalmasnak, aki normális.

Jason Segel, Paul Rudd és Rashida Jones

Peter és Sydney csodálatos barátságának kezdetétől legalább olyan távol áll a Casablanca-i pátosz, mint a film egészétől a férfibarátság mélységeinek feltárása. De az univerzálisan érthető, mindenkinek ismerős, és tabuk nélkül, pucéran tálalt szituációk, kellemesen otthonossá teszik ezt a világot, a kaliforniai háttér, a halas tacók, és más tőlünk idegen részletek ellenére is. Mert tényleg a szakítás egyik legbizarrabb pillanata, mikor a kavargó érzelmek közepette szétválogatjuk a közös cuccokat, és elhangzik az "Én viszem a Lost első évadját, tiéd a második.." mondat. És nagy eséllyel mindenki életében eljött az a pillanat is, mikor megértette, miért nem szerencsés, ha nők és férfiak együtt sportolnak. Esetemben ez egy kosármeccsen történt, mikor egy elhibázott passzom után, a pályán kívül egyébként kedves fiúosztálytársam egyszerűen lefürdőskurvázott.

A film humorának, és karaktereinek köszönhetően, idővel konfliktus nélkül is beáll egy határozott, jól működő ritmus, amit egyedül a cselekmény majdnem-végére odaerőltetett műbalhé ront el, na meg a kicsit ellelkizett, és enyhén cukormázas happy end. De nem kell aggódni, mert a romantikázást kíméletlenül félbeszakítja Sydney legfrissebb pohárköszöntője.