Oda a fémimádat mámora

Az első Transformers mozi az alakváltó gépek távolról fényképezett, szépen megkomponált pátoszával még magával tudta ragadni a nézőt, aki a fémimádat mámorával kelt fel a moziszékből. A folytatás az ötlettelen túlzásokkal, a hús-vér karakterek margóra szorításával viszont porrá zúzza ezt az élményt.

Mielőtt csúnyán a sárba tipornánk a Transformers: A bukottak bosszúját, sietve kijelentjük, a széria első részét imádtuk, különösen azért, mert egy meglehetősen speciális rétegnek szólt. Igazán azok érezhették magukénak, akik a Shia LaBeouf által megformált csetlő-botló karakterhez hasonlóan a középiskolában csak akkor kerültek egy légtérbe a menő csajokkal, amikor azok a férfivécébe mentek dohányozni, a napi kudarcokat pedig egy kupac képregény elfogyasztásával próbálták megemészteni.

Az első Transformers film erénye abban állt, hogy megtalálta a tökéletes egyensúlyt a fémes összecsapásokra szorítkozó óriásrobotok és az emberi karakterek között. A filmben értelemszerűen a különféle tárgyakká alakuló gépek a főszereplők, a sztorit - vagyis a jószívű autobotok és a gonosz álcák háborúját - azonban a geek Sam Witwicky (Shia LaBeouf) szemén keresztül látjuk. Amíg egy jó képregényben a tántoríthatatlan hős és a maszk alatt rejtőző hétköznapi srác egy és ugyanaz a személy, addig egy óriásrobotos történetben a két karaktert muszáj kettébontani. Erre a szereposztásra erősített rá az is, hogy a főhős mellé szegődött robot nem tudott beszélni, a rádiós bejátszásokkal kommunikáló Űrdongó a szövegelést meghagyta LaBeoufnak.

A második részben azonban a jól működő receptet úgy ahogy van, kidobták az ablakon, A bukottak bosszújában kizárólag a gépek csépelik egymást, csak éppen sokkal hosszabban és sokkal többet, mint amire szükség lenne. A margóra szorított hús-vér karaktereket úgy próbálták pótolni az alkotók, hogy emberi tulajdonságokat aggattak a robotokra, ez viszont szemmel láthatóan nem működik. A háttérben bohóckodó, a Csillagok háborúja Jar Jarját idéző két idétlen alakváltó legfeljebb egy hatéves számára lehet vicces. A kárpótlásként nyújtott akciójelenetek viszont hiába grandiózusabbak és hosszabbak, rendre az első film koreográfiáját idézik, a felüljárós vagy a sivatagos összecsapásból már a két évvel korábbi előzményben is kaptunk ízelítőt.

A legdühítőbb azonban az értelmetlenség, a drámai jelentek csupán arra szolgálnak, hogy kitöltsék a nonstop akció közti űrt, tíz perccel később ugyanis teljesen értelmüket vesztik. Hiába hal meg valaki a filmben, nagyon sok robbanás után biztosan életre kel. De ugyanígy teljesen értelmetlen az emberi alakot öltő robot vagy a kisebb gépekből még nagyobb géppé alakuló robot karaktere is. Az első film a gépek távolról fényképezett, szépen megkomponált pátoszával még magával tudta ragadni az nézőt, aki a fémimádat mámorával kelt fel a moziszékből. A Linkin Park taktusaira bariton hangján a "We are waiting" mondatot elduruzsoló Optimus pedig valószínűleg önfeledt pillanatokat okozott minden jobb érzésű rajongónak. A folytatás azonban az ötlettelen túlzásaival porig zúzza ezt az élményt.

Pedig a sztori - ami többé-kevésbé az első marveles képregénysorozatot követi - nem is lenne rossz. Mivel az első részben már győztek a jók, szinte automatikusan adja magát az ötlet, hogy a folytatásban kiderül, az alakváltók már évezredekkel ezelőtt jártak a Földön, vagyis a bolygó különböző részein vannak még tartalékaik a gonoszoknak. Kár hogy ez hamar átfordul olyan butaságokba, hogy a piramisokat földönkívüliek építették. Ráadásul a szerelmi szálat sem sikerül előrelendíteni. LaBeoufnak jobban állt az önmagát kereső, autó és nő után áhítozó karakter, mint az Indiana Jones-ból előcitált világmegmentő figura. A meseszép Megan Fox is hitelesebb volt az elérhetetlen femme fatal szerepében, mint egy olyan nőt alakítva, aki csak arra vágyik, hogy sokszor mondják neki, őt bizony szeretik.

Talán az lett volna a legszerencsésebb, ha a Bukottak bosszúja csak rajzfilmen jön ki, mint ahogy a két Batman-mozit is egy animációs film kötötte össze, akkor még reménykedhetnénk a folytatást várva.