Anilogue 2009: Terminátorcsirke és asztroradar

Animációban nincs lehetetlen. Legyen az stop motion, kézi rajz, 3D, festmény vagy anime, a képek itt úgy táncolnak, ahogy az alkotó fütyül. A 2009-es Anilogue-on jártunk.

A versenyprogram mellett futó tematikus vetítések idén is kínáltak csemegéket: a fókuszban Lengyelország és Németország, illetve a volt NDK állt. A lengyel felhozatal igen sűrű volt, mi a klasszikusok vagy az új kísérletek helyett a Platige Image válogatását választottuk. Ez a lengyelországi 3D animáció- és utómunka stúdió főleg Tomek Baginski rövidfilmjei révén ismert, de klipeket, tévéreklámokat, újabban pedig komputerjáték-animációkat is készítenek.

Az Anilogue-on bemutatott programban a stúdió elmúlt nyolc évének legfontosabb tizenkét filmje szerepelt. A számítógépes animáció veszélye, hogy ha egy alkotás csak az aktuális csúcstechnikára, az adott ponton kivitelezhető legnagyobb bravúrokra összpontosít, a varázs hamar elmúlik: a még újabb technika gyorsan érkezik, a puszta smink nem elég. Bár a 2002-es Oscar-díjra jelölt A katedrális ma úgy néz ki, mint egy átlagos Playstation-játék, nem csak a kivitelezése számít, most is simán elkapjuk a fonalat. Az emberből táplálkozó organikus épület, a csont-inda váz, az időtlen helyszín, a ritmus, a zene kortalan egységgé állnak össze, Baginski világa szó nélkül beszippant. A Fallen Art című darabot (Hanyatló művészet) sem először láttuk tőle, de öt év után is működik a szuper karakterek és a film csúcsán megjelenő embertelen, bizarr hobbi miatt. A Platige Image többrészes Csatorna című reklámfilmsorozata különös manómutációi nem csak kretén külsejükkel, de mindennapi tévés balhéikkal is levesznek a lábunkról. Hasonló koncepcióval talán igen, de ennyire beteg kivitelezéssel sajnos nem tudok hazai reklámot elképzelni.

Csatorna

A bemutatott mezőnyből kiemelkedik a Bárka című alkotás, szintén Baginski rendezése. Hét perc igazi dráma, bár már megjelennek a rendezőre azóta is többé-kevésbé jellemző patkányba oltott lófejű karakterek. De kárpótol a lenyűgöző hajógyomor és a végig egységes és tökéletes hangulat. Még ha a legvége kicsit szájbarágós is, hatással van a nézőre, nem kérdés. A Vetítőgép, a rendező legújabb rövidfilmje (előzetes) sajnos nem vetekszik a korábbi alkotásokkal. Hiába jut eszünkbe Poe, vagy lehet érdekes az alternatív történelem, hiába minden filmes önreflexivitás, meg középen két hibátlan perc, nem értjük, hogyan került a jövő évi Oscar-díj-jelölésre esélyes tíz legjobb közé az alkotás.

Tomek Baginski: Bárka

Van-e humora a németeknek - tehetjük fel a klasszikus kérdést a 120 perces, elég sötétre sikeredett kortárs német válogatás láttán. A kortárs ezúttal az elmúlt 20 évet jelenti, az alkotók pedig szinte kivétel nélkül társadalmi és művészeti problémákat boncolgatnak - szimpla szórakozásnak vagy szórakoztatásnak nyoma sincs.

Wolfgang és Christian Lauenstein: Egyensúly

Talán a Balance (Egyensúly, r.: Wolfgang és Christian Lauenstein) 1989-es sikere és Oscar-díja nyomta rá a bélyegét az elkövetkező évekre, de az itt összeállított blokkra biztosan. Egyéni vagy társadalmi érdekek, személyes túlélés vagy összetartás, lavírozás vagy szabálykövetés, balanszírozás... ilyen kérdéseket feszeget a film egyébként egy izgalmas metafora segítségével, de ellaposodó dramaturgiával. Úgy tűnik, Németországban erős az absztrakt irányzat is. A Clocks (Órák, r.: Kirsten Winter) című film például Elena Kats-Chernin ausztrál zeneszerző műveire komponált festményanimáció, minden eredetiség nélkül: a film legnagyobb részében fotókat átfesteni nem nagy kunszt. A Die Beichte (A gyónás, r.: Jochen Kuhn) szintén festményanimáció még '90-ből, benne Honecker és II. János Pál beszélgetnek. Itt-ott vicces, kivitelezésében néha ötletes, összességében azonban inkább maga a téma nyer a vizuális orgia javára. Andreas Hykade We Lived in the Grass című alkotása kedves, de ugyanaz az érzésünk, mint a többi filmmel kapcsolatban: láttunk már ilyet, sőt sajnos jobbat is. A Der Hahn (A kakas, r.: Heinrich Sabl) stop motion technikával készült rémes fekete-fehér darab, buta, kitömött, "művészien" foszló kakasokról. Az élő szövet fémvázon a Terminátornak jobban áll. A 458NM című kisfilm viszont gyönyörű, és jó ideg úgy tűnik, robotcsigái csak a puszta esztétikum miatt párosodnak - aztán persze itt is megérkezik az "üzenet". Kár, hogy a Das Rad (r.: Arvid Uibel) nem került be a válogatásba: nagy mondandóban itt sincs hiány, de ötletessége és kedvessége segít megválaszolni a korábban feltett feszítő kérdést. Sajnos a program utolsó harmadáról távoznunk kellett, egészen pontosan egy világpremierre.

Arvid Uibel: Das Rad

A tövisek ura a Yuji Iwahara mangájából készült anime ugyanis Tokiót megelőzve az Anilogue-on mutatkozott be először. A közönség tette fel rá a pontot, ezzel lett igazán kész - legalábbis a rendező Kazuyoshi Katayama így fogalmazott. Katayama számos sorozat és néhány nagy film (Giant Robo, Freedom, Appleseed) rendezése után fogott A tövisek ura megfilmesítésébe, és csak az irodalmi forgatókönyv véglegesre csiszolása után kezdte rajzolni a storyboardot. A 2002 és 2005 között megjelent hat kötet sűrű, változatos és szerteágazó történetéből menekülő akciófilm, thriller és sci-fi készült. (Előzetes)

Kazuyoshi Katayama: A tövisek ura (előzetes)

2012 óta egy rejtélyes vírus következtében a megfertőzött emberek törékeny kővé válnak. Megfelelő gyógymód helyett csupán a hibernálás kínálkozik a túlélésre, amíg az ellenszert ki nem fejlesztik. Főhősünk, Kasumi is a kiválasztottak között van, de ikerhúga, Shizuku sajnos nem. A hibernálásból felébredve úgy tűnik, túl hosszú idő telt el: a laboratóriumot buja, tüskés dzsungel nőtte be, benne különös mutáns szörnyek tanyáznak. Kasumi és néhány életben maradt társa megpróbál felébredni a Csipkerózsika-rémálomból, és kijutni a töviskastélyból. Csipkerózsika meséjének nagy szerepe van a filmben, de nem csak a nyilvánvaló párhuzamok okán. A történet egyre csavarosabb, a fordulatok egyre sűrűbbek, a túlélők egyre fogynak, az érzelmek végleg elszabadulnak, és velük együtt a pokol is. Álom és valóság, realitás és természetfeletti durva tripként fonódik össze a film végére. Az émelygés garantált. Sorozatként szép japán módra 13 részre osztva talán jobban el tudnánk viselni. Iwahara rajzaihoz képest a rendező a figurák realisztikusabb ábrázolására törekedett, hogy a mozgóképes hatásokat jobban érzékelni tudjuk. Kár volt. A filmes változatból eltűnt minden képregényszerűség: nem csak a vágott hegyű tollal és tintával készült fekete fehér rajzok, a szépen kidolgozott részletek hiányoznak, de a történetmesélés sem elég popos. A szörnyek - tervező Kenji Andou - meg kifejezetten idétlenek.

Yoshiharu Ashino: Az előőrs (előzetes)

Az előőrs ezzel szemben mozgóképregény a javából. Oroszok írták (Aljosa Klimov, Misa Spirits), japán a rendezője (Yoshiharu Ashino), és van benne minden, ami szem szájnak ingere, ráadásul kivitelezésében is igen esztétikus. Szépek a hátterek, összetettek a színek, karakteresek a figurák - a kanadai MOLOT Entertainment és a japán Studio 4oC (Animatrix) stúdióknak köszönhetően. A második világháborúban járunk, de az itteni eseményekről nem szólnak a történelemkönyvek. Szent háború folyik, melyet a német és az orosz fél is okkult eszközök bevetésével tervez megnyerni. Középpontban a Bosszú kardja hadművelet, melyben Nadjának, a médiumnak és a halottak birodalmából életre hívott von Wolff bárónak jut kiemelt szerep. Asztroradarral kémlelt szellemek, utazás a tudattalanba, feltámasztott holtak és szupertitkosság. Nácik, lovagok, zombik, combfixes harcos úttörőlányok és erősen sminkelt német kémnők, stílusban, ha tetszik, Pelevintől Tarantinóig. Élőszereplős interjúk szakítják meg a történetet, amelyek sajnos szinte azonos arányban szerepelnek az animációval, ezért annak íve nem elég feszes, bár ha a költség szempontokat nézzük, talán érthető a dolog. Az írók elsődleges inspirációja a Pioneer Heroes című képeskönyv-sorozat volt a '80-as évekből. Eláruljuk, papír- és fémgyűjtés nem volt benne. Mit mondhatnánk még, mint hogy a zenét DJ Krush jegyzi. Az előőrs műfajában mindenképpen ötöst érdemel.

Ivan Maximov: Az emelt szintű orrhasználat

És akkor az Anilogue versenyprogram díjazottjairól. A háromtagú zsűri a fődíj mellett fejenként egy-egy különdíjat is kiosztott, és a közönség is szavazott a legjobb alkotásra. A különdíjak közül kedvencünk az Alekszej Alekszejev animációs rendező választotta svéd gyurmafilm, A kis bábfiú története (Johannes Nyholm). Szándékosan csúnya, groteszk figurák és egyre betegebb történet, hihetetlen nyomorék, jajgatós humorral. Értjük a döntést. A Tomek Baginski (Platige Image) által odaítélt különdíjat Az emelt szintű orrhasználat (Ivan Maximov) kapta. A lengyel szívhez ez a szürreális, az animáció által teremtett nyomasztó, mégis izgalmas világ állt közel. A japán zsűritag, Hitoshi Suzuki, a Tokyo Anime Fair igazgatója M. Tóth Géza Mama című alkotását találta a legjobbnak - ezt korábban több hazai fesztiválon is láthattunk már. Valóság és animáció olyan finoman találkozik és keveredik ebben a műben, hogy lehetetlen besorolni, ettől különleges és érdekes a zsűritag szerint. A fődíjat a lett Szárnyak és evezők (Vladimir Leschiov) nyerte, egy költői darab: álomszerű képek sorozata világító toronnyal, légcsavaros repülőgéppel, tengerrel és szerelemmel, a giccs határán, közepes érdemjeggyel.

A fesztivál alkotásai közül számos elérhető ugyan a neten, de tudjuk jól, egészen más hatás a nagy vászon. Ezért is érdemes az Anilogue-ra járni. Bár Kovásznai 1980-as Habfürdő című kultikus filmje nagyon hiányzott a budapesti programból.