Székrekedéses agyúak kíméljenek!

A The Brothers Bloom egy kacskaringós mese pazar látványosságokkal és iszonyúan kedves színészekkel, akik csakis a mi szórakoztatásunkra bolondoznak önfeledten. A komolykodást kéretik a mozitermen kívül hagyni.

A harmincöt éves Rian Johnson roppant játékos rendező, és egy "keverd a zsánereket!" nevű játékot játszik, amit ugyan nem ő talált fel, de talán még senki se művelt olyan beleéléssel, mint ő. Első, Brick című munkájában egy film noirt kutyult össze egy sulis tinifilmmel, szóval egy olyan műfajban alkotott, ami korábban nem létezett (és azóta se, egy műfaj, aminek egyetlen példánya van). Néztük is leesett állal.

A The Brothers Bloom-mal folytatja a játékot: ez csavaros kriminek tűnik, de igazából mese, ami néha úgy csinál, mintha kosztümös film volna. Az egyik jelenetben Rachel Weisz azt bizonygatja Adrien Brodynak, hogy a fickónak székrekedéses az agya. Nos, akinek székrekedéses az agya, és ezért nem bírja az ilyen furfangos játékokat, az tartsa magát távol ettől a filmtől, azt javaslom.

Aki viszont nem bánja, ha egy rendező két órán keresztül tréfálkozik vele, jöjjön velünk, mert pompás szórakozásban lesz része. Johnson teljesen korrekt módon jár el: már a film legelején tisztázza, hogy egy meséről van szó, tehát nem szabad se életszerűséget, se racionális magyarázatokat várni az elkövetkezőkben. A mesélő (Ricky Jay, aki a pornórendező volt a Boogie Nights-ban) bemutat nekünk két keménykalapos árvát, akik egy meghatározhatatlan korban keserítik meg folyamatosan cserélődő nevelőszüleik életét. Aztán egy nap Stephen - akit később Mark Ruffalo játszik - kitalál egy számos lépésből álló, bonyolult szélhámosságot, aminek nem csak az a célja, hogy némi zsebpénzhez jussanak, hanem az is, hogy fivére, Bloom - később Adrien Brody - beszélhessen a kislánnyal, aki megtetszett neki.

Adrien Brody a The Brothers Bloom-ban

Átváltunk a jelenbe, amikor a harmincas éveikben járó testvérek már legalább húsz éve űzik a szélhámosipart Stephen szépírói alapossággal kidolgozott cselszövései alapján. Van egy segítőtársuk is: a furcsa japán lány, Bang Bang (Kikucsi Rinko), aki szereti a különleges szereléseket, sosem szólal meg, és amerre jár, bombák robbannak. Bloom szeretne kiszállni a bizniszből, mert elege van belőle, hogy azt az életet éli, amit a fivére ír neki, és nem a sajátját, de Stephen mégis rábeszéli egy utolsó nagy dobásra. Ez Penelope-nak - Rachel Weisz -, a kastélyában magányosan élő, bogaras milliomosnőnek a megkopasztása. Bloom, megint csak bátyjának köszönhetően összeismerkedik hát Penelope-val - itt kapunk egy iszonyatosan aranyos montázst arról, hogy a nő unalmában mivel töltötte eddig az idejét, és rögtön beleszeretünk -, és a fivérek másnap már magukkal is viszik egy hajóútra, ami persze egy beláthatatlan bonyolultságú cselszövés része.

Át kell adnunk Johnsonnak az irányítást, és ahogy Penelope teszi, bele kell vetnünk magunkat a mesés kalandba, amiben sosem tudhatjuk, mi igazi és mi kamu, mi a Stephen által megírt történet része és mi a film történetének a része. A rendező mindent megtesz, hogy összezavarjon bennünket, nem csak a történet csavarjaival, hanem azzal is, hogy egy nem létező világban mozgatja a hősöket. Mindig gondosan kiírja, hogy Európa melyik városában vagyunk (mert bejárunk jó párat), és már azt hinnénk, a ruhák alapján nagyjából belőttük, hogy mondjuk a két világháború közt járunk az időben, de aztán felbukkan egy mai graffiti a falon vagy egy modern rendőrautó, és rájövünk, fölöslegesen erőlködtünk. Johnson egyébként legalább annyira ügyel a tárgyakra, mint a mese szövésére, a szobabelsők, a ruhák és a kellékek csak úgy burjánzanak. A Tenenbaum, a háziátok juthat eszünkbe, ott is egy aprólékosan felépített, párhuzamosan létező mütyürviláguk volt a szintén egy családba tartozó, szintén bogaras főhősöknek.

Mark Ruffalo és Rachel Weisz a The Brothers Bloom-ban

Johnson belead apait-anyait, hogy elszórakoztasson bennünket, és ez az erőlködés szinte már zavaróvá válhat, mert annyira evidensen önreflexív. Igen, egy mesét nézünk, ami arról szól, hogy hogyan kell mesélni, és igen, ahogyan Stephen az orránál fogva vezet másokat, úgy vezet minket is orrunknál fogva a rendező, stb., stb. Ha ezen kezdünk agyalni, ahelyett, hogy belefeledkeznénk a játékba, könnyen elveszíthetjük az érdeklődésünket, ezért inkább ne tegyük. Csodáljuk inkább önfeledten a robbantgató Bang Bang pilótaszemüvegét (mintha a Tank Girl-ből került volna ide), olvadjunk el a tündéri Penelope-tól, és mosolyogjunk azon, hogy Brody-Bloom feje tényleg olyan, mintha most lépett volna ki egy meséből. Vagy most lépett volna bele egybe.