Török-Illyés Orsolya: Nem kötődöm a színészethez mint szakmához

Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs az ötödik közös filmjükkel jelentek meg az idei Szemlén, és ezúttal a fődíjat is elhozták. A Bibliotheque Pascalban már kislányuk, Lujza is szerepel, így hamarosan hárman utaznak Berlinbe, hogy a film ott is megmérettesse magát. Sőt, igazából négyen mennek. Orsival beszélgettünk a filmet inspiráló börtönélményeiről, a mindent elsöprő szerelemről, félbehagyott színházi karrierjéről és arról, hogy egy időre jó lenne innen elmenni.

- Valamennyire mindig benne vagy Szabolcs forgatókönyveiben?

- Úgy nem, hogy bele is írnék a jelenetekbe, mert Szabolcs nagyon jól ír, de az biztos, hogy az elejétől fogva mindent megoszt velem. Amint megszületik egy ötlet, onnantól állandóan arról beszélgetünk, addig, amíg dolgozunk, meg még utána is. Az elmúlt hat évben például bármilyen helyzetben elhangozhatott a kérdés, hogy "Orsika, mit szólnál ahhoz, ha Pascal itt azt mondaná, hogy...". Persze vannak intenzívebb időszakok, meg lazábbak, de erről szól az életünk, a mindennapjaink. Viszont konkrétan beleszólni Szabolcs elképzeléseibe nem szoktam, mert - főleg, ha én vagyok a főszereplő - azt szeretem, ha ő inspirál engem. Szabolcs olyan dolgokat tud kitalálni, hogy elsőre mindig csak meresztem a szemem. Nekem óriási lendületet ad, hogy ő úgy érzi, képes vagyok ezeket a dolgokat megcsinálni, én meg azzal lepem meg őt, hogy meg is csinálom. Csak arra szoktunk vigyázni, hogy a forgatások közeledtével már ne beszéljünk róla sokat, mert ha kiadjuk az összes gondolatunkat, akkor a titokzatosság elvész, és nem tudnánk egymást meglepni. A titoknak benne kell maradnia.

- Ez volt az eddigi legnehezebb forgatásotok?

- Igen, bár az Off Hollywood is nagyon durva volt, mert olyan kevés idő állt rendelkezésünkre, hogy nagyon embert próbáló feladat volt végigcsinálni nekem. Itt viszont több mint 50 napunk volt az egészre. De egy forgatás általában nagyon megviseli az embert. Minden szempontból. Mondok egy pofon egyszerű példát. Be kell mennem egy bőröndöt húzva, Lujzával a karomban egy téren át a bárba, ahol apám vár ránk. A gyerek 20 kiló. A bőrönd nehéz, mert tényleg tele van pakolva, és rá van erősítve egy napernyő, amitől nem is tudom jól megfogni. A padkán át kell húznom egy csomó kábelen, amit a néző nem lát, és mindeközben 400 statiszta mozgását kell összehangolni körülöttem. Mindezt hajnali 4 órakor, mínusz 10 fokban, jócskán túlórában. És itt elvileg csak annyi a dolgom, hogy bemegyek egy ajtón. Úgyhogy én a forgatásokon minden nap úgy ébredek, hogy a legrosszabra készülök, így csak kellemes meglepetések érhetnek. Igyekszem nagyon befogadó és elfogadó lenni, hogy bármilyen helyzet adódik, csak előre tudjon vinni. Ez egy nagyon nagy különbség a színházzal szemben: ott mi teremtjük meg a körülményeket, itt meg át kell varázsolnunk a körülményeket erénnyé.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Nézz még több képet Török-Illyés Orsolyáról! | Fotó: Pályi Zsófia

- Ha ez számodra is ilyen megerőltető, akkor hogyhogy fel sem merült, hogy ne a saját lányodat, Lujzát vigyed bele?

- Szabolccsal röhögtünk rajta, hogy ha még egy aggódó anyuka is ott állt volna a háttérben, az még nehezebb lett volna. Meg hát Lujza szeret velünk lenni, mi szeretünk vele lenni, ő hasonlít rám a leginkább, ő az, akivel Szabolcs is, én is a legjobban szót értek, hát ezért.

- És élvezte?

- Persze. Csak azt nem értette, hogy ha édesapa azt mondja, hogy valami jó, akkor minek kell még egyszer felvenni. Egyszer volt olyan - épp, amikor ezzel a rengeteg statisztával dolgoztunk -, hogy egyszer csak azt érzem, hogy lóbál valamit a kezében. Én megyek vele a jelenetben, ő meg azt mondja: "Édesanya, a Geri nem integet vissza!" Geri volt a focuspuller.

- Te is így nőttél fel?

- Egyáltalán nem. Igaz, hogy színészek a szüleim, de nem a színházban nőttem fel. Anyukám járta a világot a műsorával, mi meg otthon voltunk. Az is hozzátartozik, hogy volt egy néni, aki pótanyukaként mindig velünk volt. Ketten vagyunk testvérek, de az ő lánya is velünk nevelkedett. Az is érdekes, hogy végül kicsit ő is bekerült a filmbe, mert amikor a végén elmondok egy nagyon prózai történetet a gyámnak, akkor az ő történetét képzeltem el. De ez sem konkrétan került be a filmbe, hanem csak a helyszínek, amelyekről ő mesélt gyerekkoromban annak kapcsán, hogyan találkozott egy férfival, aki aztán eltűnt.

- Egy ígéretes karriert hagytál ott Erdélyben, amikor tíz éve eljöttél. A marosvásárhelyi főiskola után csupa nagy szerepet játszottál az egyik legjobb ottani színházban, Sepsiszentgyörgyön.

- Igen, de ez akkor teljesen természetes volt. Én általában nem úgy hozom a döntéseket, hogy valamit akarok, hanem hogy valamit már nem akarok. Addigra inkább arra vagyok már kíváncsi, hogy mi lesz azután. Így hagytam ott egyszer a marosvásárhelyi főiskolát is, de végül anyukám hatására mégis befejeztem.

- Azt miért hagytad ott?

- Mert akkor ismertem meg Szabolcsot, és hirtelen rálátásom lett arra, hogy milyen az a főiskolai világ, amiben éltem. Tudtam, hogy ez engem nem visz előre emberileg, és a többiek munkáját is csak hátráltatom, mert nem jelentem meg a próbákon azon az alapon, hogy engem ez a szerelem most sokkal jobban érdekel.

- Eközben Szabolcs is kirúgatta magát a budapesti főiskola rendező szakáról...

- Igen. Tudod, huszonévesen nagyon gyorsan történnek a dolgok. Úgyhogy én ezt a döntésemet megbeszéltem az osztályvezető tanárommal, és pont akkor szólt a Bocsárdi László, hogy mennék-e hozzá Sepsiszentgyörgyre. Mondtam, hogy persze, mert engem nem a szakma nem érdekelt, hanem csak máshogy érdekelt, mint ahogy a főiskolán tanították. Ezért elmentem Bocsárdi színházába, csakhogy így Szabolccsal már nem ötszáz, hanem hétszáz kilométerre kerültünk egymástól. Három évig hetente többször is megtettük ezt a távolságot.

- Miattad került Szabolcs is Sepsiszentgyörgyre, Peer Gynt szerepébe?

- Nem miattam, de általam. Másokra is hatással volt.

- Azt hittem, ebben az előadásban ismertétek meg egymást.

- Nem, mi az osztályvezető tanárainknak köszönhetjük a találkozásunkat, akiket aztán mindketten cserben hagytunk. Ők voltak jóban, és tartottak egy közös kurzust a két főiskola diákjainak.

- És hogy bírtátok ki három évig távkapcsolatban?

- Hát ez az, hogy mi nem voltunk hajlandóak elfogadni ezt távkapcsolatnak. Minden anyagi, szellemi és érzelmi bázisunkkal azon voltunk, hogy ezt a távolságot nem létezőnek tekintsük.

- És három év után ezt már nem lehetett többet csinálni?

- Biztos a távolság is az oka volt, de az is, hogy nekem elegem lett abból, hogy egyik főszerepet játszom a másik után, és nincs közte szünet, nincs időm feltöltődni. Úgy éreztem, hogy csak magamat ismétlem. Egyértelművé vált számomra, hogy ebből az állapotból ki kell lépnem.

- Azért azt remélted, hogy majd Pesten kapsz szerepeket?

- Ez akkor egyáltalán nem érdekelt. Igazából mint szakmához nem kötődöm a színészethez. Mindenképpen, de nem mindenáron szeretnék ezzel foglalkozni. Nem képzelem el magam különböző szerepekben, különböző színpadokon. Nálam mindig emberekhez kötődik a vágy, hogy hozzunk létre együtt valamit. De a színészetre annyiban szükségem van, hogy ez az a dolog, ami a leginkább előre visz önmagammal kapcsolatban. Ha sokáig nem csinálom, akkor úgy érzem, hogy felhígulok. Kimondottan rossz hatással van a személyiségemre. Ha dolgozom, az nagyon sok szenvedéssel jár, de a végére úgy érzem, hogy megléptem egy szintet.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Nézz még több képet Török-Illyés Orsolyáról! | Fotó: Pályi Zsófia

- Úgy tűnik, ebben mégiscsak Szabolcs segít neked leginkább. Nagyon ritkán dolgozol mással. Nem hívnak, vagy nem fogadsz el más ajánlatot?

- Is-is. Nem panaszkodom. Volt, akinek nemet mondtam, és volt, aki nem hívott. Sok emberrel dolgoznék szívesen, de engem adott munkák érdekelnek. Még castingra is szívesen elmegyek, mert tudom, hogy mekkora segítség a rendezőnek. Nem úgy fogom fel, hogy ez egy minőségi verseny, hogy ki a jobb, hanem hogy ki passzol ahhoz, aki már benne van a filmben, vagy egyáltalán a rendező elképzeléséhez.

- És milyen volt például a Szent Iván napjá-ban játszani, ami egy teljesen más stílusú és műfajú film, mint amiket Szabolccsal csináltok?

- Érdekes kaland volt. Egyszer kipróbáltam azt is, hogy milyen a Pesti Színházban játszani. Ezek érdekes tapasztalatok voltak.

- De azért mégis az áll hozzád legközelebb, amit Szabolccsal csinálhatsz?

- Nyilván ahhoz van a legtöbb közöm. És nagyon büszke vagyok rá, hogy részt vehetek benne, és hogy ez a legmeghatározóbb a színészi pályámon. De érdekelnek mások is. Nagyszerű munka volt például a Mama M. Tóth Gézával. Nekem az használ a legjobban, ha nagyon intenzíven egy dologgal foglalkozhatom. Ez az általános magyar színészlét, hogy játszanak 28 előadást egy hónapban, és közben próbálnak, ez nekem nem jön be. Ezt éltem meg Sepsiszentgyörgyön.

- Szabolcs viszont híres arról, hogy nem köt kompromisszumot, csak a filmjeit csinálja, nem forgat mellette reklámot, nem tévézik, nem vállal el pénzes munkát.

- Ami az anyagi vonzatát illeti, mindig elhatározzuk, hogy majd legközelebb elvállaljuk ezeket a munkákat, még bátorítjuk is egymást, de abban a pillanatban, amikor konkrét választ kell adni a felkérésre, könnyedén és egyértelműen mondunk nemet. De Szabolcsnak szerintem nincs is erre ideje, mert mindig van egy film, amit éppen befejez, egy, amit előkészít, és egy, amit elkezd írni. És amilyen intenzíven dolgozik, egy-két hét kiesést is megsínylene.