Patkós Júlia: Sztárokkal és ismeretlenekkel könnyű

A budapesti bölcsészkarról került a világ legjobb divattervező iskolájába, New Yorkba, ahol a diplomamunkájával díjat nyert. Ettől megnyíltak előtte a legnagyobb divatházak kapui, és ő Vivienne Westwood mellett kötött ki. Aztán rájött, hogy inkább jelmeztervező akar lenni, és máris egy amerikai szuperprodukcióban találta magát. Azóta tudatosan halad az Oscar-díj felé. Dolgozott Reese Witherspoonnal, Jude Law-val, Kirsten Dunsttal, mégis első magyar játékfilmjére, a Taxidermiá-ra a legbüszkébb. Patkós Júliát két film között értük utol Montrealban, Skype-on.

- Hogyan sikerült tehát eljönnöd Vivienne Westwood cégétől?

- Ezt száz százalékban Pásztor Beának, a leghíresebb magyar hollywoodi jelmeztervezőnek köszönhetem. Egy barátom barátja megadta a telefonszámát, én meg nagy naivan felhívtam beszélgetni. Utólag már nem is értem, hogyan sikerült, mert Beát valójában képtelenség utolérni. Az, hogy akkor felvette a telefont, kész csoda, ráadásul nagyon kedvesen háromnegyed órát beszélgetett velem.

- Magyarul?

- Igen. Meséltem neki arról, hogy épp Vivenne Westwoodnál dolgozom, és kiderült, hogy nagyon szereti Vivienne ruháit. És egyszer csak azt mondta, hogy nemsokára Londonba jön forgatni, nem lenne-e kedvem az asszisztense lenni. Azt hittem, kiesik a telefon a kezemből, mert ugye mást sem akartam, csak ezt. Nagyon hálás vagyok neki a mai napig, mert bizonyos szempontból mindent neki köszönhetek. Két filmet is csináltunk együtt, a Hiúság vásárá-t és az Alfie-t, és mindkettő nagy élmény volt nekem.

- A Hiúság vására ráadásul kösztümös film, a kedvenc műfajod.

- Igen, ez meg is maradt életem egyik legmeghatározóbb filmes élményének. Objektíven nézve sem készül a világban sok olyan film, mint a Hiúság vására.

- Mit jelentett asszisztensnek lenni Pásztor Beatrix mellett?

- Nagyon sokat tanultam tőle, és nagyon hálás vagyok neki. Bea rendkívül őszinte, nyitott, és elképesztő humorérzékkel megáldott munkagép, aki mindig talpra esik, és nagy intelligenciával látja át minden pillanatban az emberi erővonalakat. Más mellett nem tudtam volna ilyen részletekbe menően megtapasztalni, mit is jelent filmezni. Ő mindenhová magával vitt, fontos feladatokat bízott rám, és semmiből sem csinált titkot. Sem a rosszból, sem a jóból. Bea egy gőzmozdony. Rettentő nagy teherbírású ember - mind fizikaliag, mind pszichésen, és úgy látom, hogy Hollywoodhoz pont erre van szükség.

Reese Witherspoon a Hiúság vásárá-ban

- És hogyan folytatódott utána a filmes pályád?

- Beával még leforgattuk az Alfie-t, aztán elváltak az útjaik, és én nekiláttam a Taxidermiá-nak. Azóta jórészt önálló tervezőként dolgozom, de ha akad olyan asszisztensi munka, amelyből tanulhatok, akkor azt is elvállalom, nincsen vele semmi bajom.

- Hogy talált rád Pálfi György, ha akkor már évek óta külföldön éltél és csak kint dolgoztál?

- Gyurit igazából már régóta ismertem, mert a felesége és alkotótársa, Ruttkay Zsófi az egyik legjobb barátnőm - együtt jártunk általános iskolába és gimibe. Úgyhogy a Taxidermiá-ról is négy-öt évvel korábban hallottam először, mint hogy elkezdett volna megvalósulni. Amikor pedig oda jutott a dolog, kérte tőlem, hogy tervezzem meg három-négy karakter jelmezét - de ezt néhány másik jelmeztervezőnek is kiadta. Aztán kért egy hét gondolkodási időt, és nekem adta a munkát.

Jelmezek a Taxidermiából

- Rögtön az első önálló munkád egy ennyire komplex feladat volt, három különböző történelmi korszak, plusz az egésznek valami különleges világot kialakítani...

- Igazából nem ez a része nehéz, mert ez akkora élvezet, az ember olyan boldogan csinálja, hogy sosem érzi nehéznek.Gyurival együtt dolgozni fantasztikus dolog, viszont maga a forgatás nehéz volt. Én szakmailag az angolszász kultúrában szocializálódtam, és nem volt tapasztalatom arról, hogy Magyarországon hogyan zajlik a filmezés. Enyhén szólva másképp, mint Angliában. Sokáig egyszerűen nem értettem, hogy mi folyik itt. Azóta persze megtanultam, hogy itt egészen mások a játékszabályok, és nem lehet ugyanazt várni egy magyar filmtől, mint egy angoltól vagy kanadaitól.

- Ezt elsősorban az anyagi háttérre vagy a profizmusra érted?

- Elsősorban kulturálisan más. A magyar filmipar szerintem olyan, mint a Vadnyugat. Nincsenek szabályok, nincsenek konkrét elvárások, minden film más, minden producer másképp dolgozik, minden gyártás máshogy épül fel. Az ember semmit nem vehet készpénznek, mert ami egyik nap így van, az másnap úgy. Véleményem szerint Magyarországon rengeteg energia folyik el fölösleges dolgokra, elsősorban személyes konfliktusokra, illetve egyszerű szervezetlenségre. Ugyanakkor az meg a filmiparunk erőssége, hogy annyira a káoszra specializálódtunk, hogy rendkívül flexibilisen reagálunk új, váratlan helyzetekre, jó a problemamegoldó képességünk, így nagy szabadságot adunk a rendezőknek. A munkabírásról nem is beszélve. A magyar stábok többet dolgoznak, rosszabb körülmények között, kevesebb pénzért, mint Nyugaton, méghozzá totál létbizonytalanságban, mindenféle érdekvédelem nélkül. Nem véletlen, hogy szeretnek ide jönni az amerikaiak. Nem igaz az, hogy ez egyszerűen pénzkérdés. Én dolgoztam igen kis költségvetésű filmen Angliában és Kanadában is, mégis egészen más volt, mint magyar filmen dolgozni. Viszont Amerikában és Kanadában mindenkinek pontosan meg van határozva a feladata, és hogy ebbe mi tartozik bele és mi nem. Magyarországon pedig teljesen elmosódnak a határok. Olyan dolgokról derül ki, hogy nekem kellene csinálnom, ami szerintem nem az én feladatom; ami viszont az én dolgom, abba meg egyszerre hárman is beleszólnak.

- Így iszonyú nehéz lehet dolgozni.

- Nagyon tisztelem is a magyar filmeseket, akik olyan kiszolgáltatottságban dolgoznak, amit én hosszú távon már nem bírnék elviselni. Egyébként az is tény, hogy a magyar filmipar olyan, amilyen az ország. Az tud benne érvényesülni, aki ezzel megtanul együtt élni. Nekem nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam és megszokjam, hogy ez van, és nem is lesz másképp. A Taxidermia alatt még egy csomó dolgon kiakadtam, folyton fel voltam háborodva. Aztán rájöttem, hogy nem tudom megváltani a világot, azt kell eldöntenem, hogy akarok-e a saját hazámban dolgozni. Ha akarok, akkor kénytelen vagyok elfogadni ezeket a játékszabályokat. Magyar vagyok, és szeretek Magyarországon dolgozni. Ahogy öregszem, egyre jobban hiányzik. És már nem nagyon akadok ki semmin. De az is hozzátartozik, hogy vannak olyan magyar rendezők, amilyenek Kanadában nincsenek. Ha Pálfi Gyuri holnap felhívna azzal, hogy lenne itt egy film, biztos, hogy csapot-papot itthagynék és mennék haza. De minden felkérésnek örülök, jó lenne, ha többen keresnének meg Magyarországról...

Fullajtár Andrea, Hegedűs D. Géza és Pálfi György a Taxidermia forgatásán

- A Taxidermia után viszont egy francia filmben dolgoztál.

- Jaj, a Még mindig lakótársat keresünk-et nagyon szerettem! Francia stábbal együtt dolgozni olyan jó! És én még soha annyit nem nevettem forgatáson, mint ott. Teljesen visszaadta a hitemet abban, hogy lehet úgy dolgozni, hogy senki nem kiabál, és mindenki normális. Cedric Klapisch, a rendező egy imádni való, kedves ember, a jelmeztervezővel, Anne Schotte-tal is nagyon jól kijöttünk, de a stábban mindenki kivételes ember volt.

- Még melyik filmedet emelnéd ki szakmai szempontból?

- Szakmaliag mindenképp a Taxidermia a legfontosabb filmem és a Pálfi Gyuri a legfontosabb rendezőm. Tudom, hogy vele még nagy filmeket fogunk csinálni együtt, feltéve, ha ő is úgy akarja. A legboldogabb forgatás pedig a Még mindig lakótársat keresünk. De minden filmből tanul az ember, mert mindegyikben másképp kell gondolkodni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy sok jó rendezővel dolgozhattam, és mindig nagyon jól ki is jöttem a rendezőimmel.

- Milyen volt a Báthory-film?

- Hú. Megmondom őszintén, az egy rémálom volt. Nem szívesen beszélek róla, mert amiről jót nem tudok mondani, arról inkább nem mondok semmit. Ezek olyan frusztrációi az embernek, amiket legszívesebben elfelejtene, mert ha túl sokat tépelődik rajtuk, akkor nem csinál több filmet.

- Akkor váltsunk kellemesebb témára: Marie-Antoinette.

- Ó, az tényleg egy fantasztikus élmény volt, elsősorban a jelmeztervező, Milena Canonero miatt, aki ezért a munkájáért Oscar-díjat is kapott. Milena egy elképesztően nagy tudású nő, tőle minden percben tanul valamit az ember. Vele egy levegőt szívni is felemelő, és megbocsátja az ember, hogy egyébként egy kis zsarnok. Egyszer például egy antikvitás boltban nézelődtünk, és ránézett egy egészen apró darab csipkére, rögtön meg tudta mondani, pontosan melyik évben és hol készült. Nála minden fekete-fehér volt, ami jó, az jó, ami rossz, az rossz. De közben egy nagyon érdekes személyiség, remélem, lesz még rá alkalom, hogy vele dolgozzak.

Kirsten Dunst (középen) a Marie-Antoinette egyik jelenetében

- És Sofia Coppola milyen rendező?

- Kedves, halk szavú, határozott. Valószínűleg, mivel ebben a világban nőtt föl, olyan rendező lett belőle, akin semmiféle frusztrációt nem lát az ember, és soha nem emeli fel a hangját. Mindenkivel úgy beszél, mint aki szívességet kér. Nem sok ilyen rendezőt láttam.

- Ez egy olyan kosztümös film, amely vállaltan keveri a mai ízlést az akkori kor ízlésvilágával. De ezt - ha jól tudom - valamilyen szinten minden kosztümös filmben meg kell tenni, nem lehet egyszerűen csak lemásolni a régi festmények ruháit.

- Ez a jelmeztervezői munka legfontosabb része. A jelmeztervező pont olyan, mint a műfordító. Nekünk is úgy kell lefordítanunk az adott művet, hogy pontosan azt jelentse a kortárs olvasó, illeve néző számára, amit a szerző a maga korában mondani akart. Bizonyos viseleti jegyeket tehát át kell alakítanunk. Például egy XVII. századi Moliere-mű esetében nem vehetjük át egy az egyben az akkori divatot, mert az ma nevetségesnek hatna, nem lenne benne egyetlen karakter sem, akit komolyan lehetne venni. Meg kell találnunk az arany középutat a korhűség és a mai ízlésvilágunk között. Tudnunk kell, mit jelent egy szabásvonal ma, mit sugall egy bizonyos szín ma, stb. Rengeteg szempontot kell végiggondolni és figyelembe venni. És végül igazából a rendező dönti el, hogy hol húzódik az a vékony mezsgye, amin haladunk.