Nick Hornby: A britek nem tartják Európa részének Angliát

Nick Hornby, a Pop, csajok satöbbi és a Fociláz szerzője Lynn Barber újságcikk hosszúságú memoárja alapján írta meg az Egy lányról forgatókönyvét, amiért Oscar-díjra is jelölték. Az 52 éves világhírű író elmesélte, miért élvezetes más szövegét adaptálni, hogyan működik a humor a filmben, miért borzalmas turisták az angolok, és, hogy miért nem adott soha interjút Lynn Barbernek. Elárulta azt is, hogy mit gondolt Carey Mulliganról, amikor először meglátta, valamint, hogy milyen zenéket hallgatott és milyen könyveket olvasott 16 éves korában. (Az interjú a tavalyi berlini filmfesztiválon készült egy kerekasztal-beszélgetés keretében, ahol négy másik újságíróval közösen kérdeztem Hornbyt.)

- Az Egy lányról olyan köztes időszakot ragad meg, amikor a nőknek már nem csak arra volt lehetőségük, hogy családanyák és háziasszonyok legyenek, de még nem nyerték el a valódi egyenjogúságot. Beszéltél nőkkel, akik ebben az időszakban voltak fiatalok?

- Nem, inkább utánaolvastam. Ez a szüleim korosztálya, úgyhogy a legtöbb idevágó dolgot már ismertem az ő életükből.

- Az eredeti mű szerzője, Lynn Barber a kíméletlen portrécikkeiről ismert Angliában. Veled készített már interjút?

- Nem. Szeretett volna, de visszautasítottam.

- Mert olyan rosszindulatú?

- Igen. Nem akartam kitenni magam ennek. Mindenki azt hiszi, hogy majd pont ővele lesz kíméletes, ezért belemennek az interjúba. Legtöbbször nagyon kellemetlen dolgokat ír az alanyairól, de tud nagylelkű is lenni. Én nem akartam kockáztatni, ezért inkább távol tartottam magamtól. De a film miatt sokszor találkoztunk, és nagyon élveztem a vele való beszélgetéseket.

- Mi keltette fel az érdeklődésedet Lynn Barber írásában?

- Jó a történet, a szereplők is érdekesek, és úgy éreztem, hogy nagyon közel áll hozzám a téma. A külvárosi és a belvárosi emberek viszonya szerintem az egyik legizgalmasabb téma a huszadik századi popkultúrában. Az én életemet is ez határozta meg: külvárosi gyerek voltam. De ez a popzenében is egy állandóan felbukkanó történet, elég csak a Rolling Stonesra gondolni, amelynek a tagjai London külvárosaiban nőttek fel. Ők is a nagyvárosi kultúrához vonzódtak, és annak akartak a részévé válni.

- Ez Bruce Springsteennél is előjön...

- Pontosan. Ahogy New Jersey-ből nézi New Yorkot a folyó másik oldalán. Látja, de nem tudja, hogyan juthatna el oda. Jenny története is hasonló a filmben: Londonban él, de nem abban a Londonban, amelyikre vágyik. Ez a vonal most is nagyon releváns, hogy miközben nősz fel, olyan helyen szeretnél lenni, ahol a dolgok történnek. Valószínűleg mindannyian emiatt ülünk most itt az asztal körül: ott akarunk lenni, ahol hasonló gondolkodású emberekkel találkozhatunk, és olyan dolgokkal akarunk foglalkozni, amelyek érdekelnek minket. A fiatalok, akik nézik a filmet, szerintem ezzel tudnak a leginkább azonosulni.

- Miért döntöttél úgy, hogy a férfi főszereplő zsidó legyen?

- Az eredeti írásban is zsidó volt a figura, és ezt megtartottam. Számomra ez azért érdekes, mert Anglia a jó oldalon jött ki a háborúból, de elterjedt volt az antiszemitizmus. Ez hozzáadott egy újabb réteget.

- Ez még most is releváns?

- Bármi, ami a közelmúltban történt, most is releváns.

- Nagyobb felelősség olyan forgatókönyvet írni, ami valaki más írásán alapul, mint a saját regényedet adaptálni?

- Mindenképpen üdítő élmény volt. A legnagyobb gond azzal, ha a saját regényedet adaptálod, hogy előtte egy-két évet azzal töltöttél, hogy mindent belerakj, a forgatókönyvírásnak meg pont az a lényege, hogy egy csomó mindent ki kell hagyni a szövegből. Most nem úgy kellett kezdeni, hogy már eleve torkig voltam a szöveggel, és ez jó volt. A másik dolog pedig, hogy az írás rövid volt, és egyszerű szerkezetű, adott volt pár karakter, de minden mást nekem kellett kitalálnom. Nem kellett mindenképpen megtartanom egy-egy nagyjelenetet vagy hosszú dialógust, mert ilyenek nem szerepeltek a szövegben. Csak kis részben volt adaptáció, nagy része fikció, kreatív munka. Így a legjobb szöveget adaptálni.

Dominic Cooper, Carey Mulligan és Nick Hornby a berlini sajtótájékoztója előtt

- Gondoltál arra, hogy beleraksz egy kis focit vagy egy kis zenét, hogy hornbysabb legyen az egész?

- Örültem, hogy ezek nincsenek benne. A Fociláz első harmada is a külváros/belváros különbségekről szólt, és pont ez az, amit a fociszeretettel át lehet hidalni.

- Magadból mit raktál bele a filmbe?

- Stilisztikailag nagyon hasonlónak tűnt a korábbi munkáimhoz. Többször írtam már olyan fiatalokról, akik döntő élethelyzet előtt álltak. Lehetőséget biztosított arra, hogy valami olyat írjak, ami egyszerre vicces és lelkesítő. Íróként olyan szöveggel szeretek foglalkozni, amelyben lehet váltani a hangsúlyokat, amelyben nagyon gyorsan lehet komédiából pátoszba váltani.

- Máshogy működik a humor regényben, mint filmben?

- Ha egy regénybe írsz egy vicces jelenetet, ami működik, akkor ezt addig húzhatod, amíg csak akarod. Senki nem mondja, hogy hagyjuk már ezt, és menjünk a következő jelenetre. Egy filmben két-három perces jelenetek vannak, ezért mindig tömöríteni kell. Nehéz rövid ideig tartó vicces párbeszédeket írni.

- Volt részed a főszerepet játszó Carey Mulligan kiválasztásában?

- Nem igazán. A feleségem volt a film producere, és amikor közölte, hogy azt hiszi, megtalálták a lányt, és megmutatta a meghallgatásról készült videót, egyből ideges lettem, mert nem értettem, miért nem ajánlották fel még neki a szerepet. Miért nem hívod fel azonnal és könyörögsz neki, hogy vállalja el a filmet? - kérdeztem tőle. Ahogy megláttam azt a felvételt, egyből tudtam, hogy megtaláltuk a megfelelő embert.

Carey Mulligan az Egy lányról című filmben

- Honnan voltál ilyen biztos benne?

- Külsőre pont ilyennek képzeltem el. Amikor hallottam, hogy egy 22 éves lányt akarnak választani, arra gondoltam, hogy így más lesz a film is, de aztán a forgatáson megláttam az iskolai egyenruhában, és még 16-nak sem nézett ki. Így még meggyőzőbb lett az átváltozás, ahogy iskoláslányból Audrey Hepburn lesz. Ez Carey-nek nem okozott problémát, mert amellett, hogy ott van az ártatlanság az arcában, a szemeiből intelligencia sugárzik. A legtöbb fiatal színésznőnek halott a tekintete. Nagyon szépek, de nem intelligensek. Carey ez alól kivétel, emiatt hihető a történet.

- Amikor annyi idős voltál, mint a főszereplő, te miket olvastál és milyen zenéket hallgattál?

- Az nagyon más volt. 1973 nekem Rod Stewartról és a Faces együttesről szólt. Megszállott Faces-rajongó voltam, több koncertjükre is elmentem. Ami az olvasást illeti, akkoriban kezdtem csak el felfedezni azokat a könyveket, amelyek később fontossá váltak számomra. Akkortájt olvastam először E. M. Forstert, Salingert és Camus-t, mint ahogy Jenny is.

- Jenny elég meggyőzően érvel Emma Thompsonnak az oktatás ellen, de a filmben senki nem érvel az oktatás mellett. Létezik egyáltalán ilyen érvelés?

- Szerintem van ilyen érvelés a filmben is. Amikor Jenny elmegy Miss Stubbs lakásába, és látja, ahogy ezt a nőt körülveszi a kultúra, szerintem akkor döbben rá először, hogy létezik egy harmadik út is. Addig csak azért akart egyetemre járni, mert a szülei ezt várták el tőle, és ezt azért utasította el, mert azt hitte, hogy van egyszerűbb módja a tudás megszerzésének. A film végére szerintem rájön, hogy az egyetem nem a végcél, hanem egy lehetőség, hogy eljuss valahova, anélkül, hogy David-féle alakokkal kelljen együtt lógni. A legfontosabb érv a felsőoktatás mellett számomra mindig az volt, hogy olyan emberekkel lehet találkozni, akik hasonlóan gondolkodnak a kultúráról. Ez a tanárnő jelentősége a filmben. Nem biztos, hogy Jennyből is tanár lesz, de legalább lát egy járható utat, egy kulturált és intelligens nő útját.

- De az a tanárnő nem tűnik túl boldognak.

- Igaz, de ezért inkább a körülmények okolhatók, nem a műveltsége miatt van.

Carey Mulligan és Emma Thompson fentebb említebb jelenete a filmben

- A te szemedben David elvetemült alak?

- David rengeteg új dolgot megmutat Jennynek. Nem hinném, hogy ki akarná használni a lányt, sok szempontból nagyon furcsa figura. Egyáltalán nem akartam ítélkezni a kapcsolatuk fölött, mert megvannak a pozitívumai és a negatívumai is.

- Sokat élcelődsz a britek franciákhoz fűződő viszonyán. Amikor Davidék Párizsba készülnek, az apa rémülten rá is kérdez, hogy "át akarod vinni a kontinensre?" Még mindig vannak emberek, akik így gondolkoznak?

- Attól tartok, igen. Az egyetlen változás, hogy most már az összes angol járt a kontinensen, míg korábban csak szidták. De amikor átmennek, Anglia képére formálják Európát. Például átruccannak Spanyolországba vagy Olaszországba, beülnek egy angol kocsmába, és fish and chipset esznek. Csak a jó időjárás vonzza őket: legszívesebben Angliában maradnának, de vágynak a kéthétnyi napsütésre Egy csomó ember most is úgy beszél Európáról, mintha az egy másik világ lenne. A britek nem tartják Európa részének Angliát. Szerintem ez egyáltalán nem változott azóta sem.

- Említetted, hogy a feleséged volt a film egyik producere. Vannak hátulütői a közös munkának?

- Legtöbbször szórakoztató. Mindketten szenvedélyesen szerettük a projektet. Számára az lehetett a nehéz, hogy néha meg kellett védenie engem a pénzemberektől, amikor problémák támadtak. Ráadásul ő tudja, hogy hajlamos vagyok megutálni azokat, akik visszautasítottak minket, és hogy sosem felejtek, neki viszont máskor is együtt kell majd dolgoznia velük. Tehát a legjobb, ha el sem mondja nekem ezeket a konfliktusokat, ami viszont nehéz, mert férj és feleség vagyunk, és meg szoktuk beszélni a nap eseményeit a vacsoraasztalnál. De most, hogy kész a film, minden rózsás. Remekül éreztük magunkat a Sundance filmfesztiválon, nagyon jók voltak a visszajelzések, díjakat nyertünk, lett amerikai forgalmazónk. Az ilyen örömöket jó megosztani egymással.

Carey Mulligan és Nick Hornby az Egy lányról berlini sajtótájékoztója előtt

- Mit csinálsz legközelebb?

- A Betoncsók című regényemből írok forgatókönyvet, de nem tudni, hogy mikor lesz belőle film. Elvileg az utolsó két könyvemből (Hogy legyünk jók?, Hosszú út lefelé - a szerk.) is készülnek filmek, de semmi biztosat nem tudnék mondani azokról sem.

- Más írók műveiből nem írsz most forgatókönyvet?

- Jelenleg nem.

- Most esett meg először, hogy olyasvalamit olvastál, amiről azt gondoltad, alkalmas lenne filmnek?

- Nem. Korábban már adaptáltam más regényeket is, de azokból nem készült film.

- Milyen regényeket?

- A legtöbbet Dave Eggers A Heartbreaking Work of Staggering Genius című regényének adaptációján dolgoztam, de nem hiszem, hogy az a film valaha is elkészül.

Kérdeztem egyet Nick Hornbytól az Egy lányról berlini sajtótájékoztatóján is

- Ezzel a filmmel kapcsolatban kételkedtél valaha abban, hogy egyáltalán létrejön-e?

- Folyamatosan. Egy filmnél semmire sincs garancia, ezért néha időpocsékolásnak tűnik a forgatókönyvvel foglalkozni. Ha írok egy regényt, akkor tudom, hogy azt ki is fogják adni. De egy filmnél annyi más tényező is bejátszik, úgyhogy az utóbbi pár évben jó párszor előfordult, hogy alig bírtam rávenni magam, hogy egy újabb változatot írjak az Egy lányról forgatókönyvéből, mert éppen nem láttam értelmét. De az írás általában is önbizalom kérdése, mert ott vagy magadban, gyakran hosszú hónapokon keresztül nem mutatod meg másnak, hogy mit írtál, és csak magadat nyugtatgathatod, hogy nem ment el teljesen az eszed. Az író munkája felerészben arról szól, hogy az önbizalomhiányával küzd. Szerintem ez mindenkire igaz, kivéve a nagyon hülyéket.

- Vannak tippjeid az önbizalom növelésére?

- Például az olyan dolgok, mint ezek az interjúk, jót tesznek nekem. Beszélni egy kész munkáról, amit szeretnek az emberek. Még ha két nap kiesik s az írásból, egy befejezett projekt öröme jó hatással van az önbizalmamra.

---------------

Köszönyet Danyi Orsinak és Dömötör Áginak a segítségükért.