Shrek a végét járja

Búcsúzás ide, 3D oda, a Shrek a vége, fuss el véle ígéretes sztorija ellenére is szisztematikusan unalomig zsibbaszt elnyújtott, melankolikus jeleneteivel, amelyeket a cselekményben tetszőlegesen elhelyezett akciókkal igyekszik sikertelenül kompenzálni. A nagy összevisszaságban Shrek teszetoszán téblábol, az újdonsült főgonosz hisztérikus erőlködése ellenére is semmilyen, és csak Szamár, Pinokkió és Mézi nem lankadó humorérzéke, valamint Lionel Ritchie Hellója menti meg a záró epizódot a katasztrófától.

A monoton papás-mamásba és a cukormókus bébik nevelgetésébe belefásult Shrek kitartóan igyekszik betölteni a tökéletes (háromszoros!) apuka szerepét, mígnem a habos-babos ogre-babazsúron szégyenszemre kitör belőle az emberevő monstrum. Csak egyetlen icike-picike asszony- és pelenkamentes napra vágyik, kis emberijesztgetésre és központilag engedélyezett antiszociális elvonulásra.

Az olthatatlan ogre-vágy a kényszeres alkukötő Rumpelstiltskin fülébe jut, és a Napóleon-komplexusos kisember szerződést ajánl a kimerült családfőnek. Az egyezség értelmében Shrek visszakap egy napot a Fiona előtti időkből, de cserébe odaadja életének egy tetszőleges napját az idegesen ugrándozó fondorkodónak. Szegény Shrek sosem volt kifejezetten fejtörőbajnok, ellenben mindig is előszeretettel kötött előnytelen megállapodásokat, úgyhogy iziben lepaktál a mocskos hátsó szándékkal közeledő rosszakaróval. Látszólag megkapja, amit akart, de hamarosan kiderül, hogy Rumpelstiltskin Shrek születésének napját vette el, ezért az alternatív univerzumban ő nem is létezik, senki sem ismeri, és menekülnie kell.

A bűbáj érvénybe lépésével a melankolikus nyűglődés, huss, veszett rohanásba csap át, mert Shreknek a nap végéig muszáj felkutatnia és megcsókolnia Fionát. A vadonatúj, ismeretlen világ ötletére remekül lehetne építkezni. Izgalmas lenne végigkövetni, ahogy az időközben hatalmas fejlődésen keresztülment Shrek kénytelen magához édesgetni az első részben rátapadt barátocskáit, ami újabb poénokra adna lehetőséget. De a fene nagy tempóban az alkotók elsunnyogják a barátkozást, pedig még mindig a Szamár-Shrek-Kandúr (aki most túletetett, csini szoba-cica) hármas viszonyának alakulása szolgáltatja a legviccesebb pillanatokat. Na meg a menetrendszerűen felbukkanó Pinokkió, aki bemártja Gepetto mestert és egy-egy poénnal szempillantás alatt helyre rakja a dolgok menetét.

A hősiesen helytálló régi figurákat a befejező részben kitúrják a kidolgozatlan és stílustalan, seprűnyélen kellemetlenkedő boszorkányosztagok, és a támadásba lendülő, felajzott ogrekülönítmények, ha éppen nem a pszichopata-nyomoronc Rumpelstiltskint és harcias, gágogó, robotmozgású, óriás libáját, Fifit látjuk.

A kapkodást, a ritmustalanságot, a nyűglődő főhőst és a sokszor indokolatlan akciókat már a három dimenzióban pompázó látvány és a nyilvánvalóan boldog vég sem feledteti. Akár itt a vége, akár nem, Shrek ennél mindenképpen többet érdemelt volna.